Picur hangja a Pom pom meséiből, Süsü sárkány kezének mozgatója, és persze a főszerepek: Mókus Marci, Sün Soma, Cini egérke, Barnafül, a kisnyúl, Kispillangó, Róka Rudi – mind az idén májusban 80. születésnapját ünneplő művész nevéhez fűződnek.
Ahogy mesél, ámulattal hallgatom kortalan hangját, isteni adottság, hogy bármilyen szereplő megszólaltatására tökéletesen alkalmas. A nézők nem is gyanítják, hogy akit nem látnak, hiszen a paraván mögül mozgatja a figurákat, már több mint hatvan éve játszik, a szó igazi, legnemesebb értelmében.
– Milyen játékaira emlékszik kislány korából?– Háborús gyerek vagyok, nem nagyon voltak játékaim. Mesekönyveim igen, de azon kívül csak egy kaucsuk babára emlékszem, ami nagy szó volt, mert nem rongyból volt. De hát az is háborús baba volt, mert be volt törve a feje szegénykének. Meg arra a kis babaágyra is emlékszem, ami elveszett: hát… abba én belebetegedtem. Egyáltalán nem volt könnyű az én generációm gyerekkora, később is „mozgalmas” életünk volt. Emlékszem arra a reggelre 56-ban, amikor indultam volna iskolába, akkor kezdtem ugyanis a képzőművészeti gimnáziumot tele lelkesedéssel – szobrász akartam lenni – és édesanyám mondta, hogy nincs tanítás, kitört a forradalom.
– Mi történt érettségi után?– Felvételiztem szobrász-szakra, nem vettek föl. És rögtön tudtam, hogy bennem nincs annyi temperamentum, nincs annyi tehetség… Soha többet nem felvételiztem, elmentem dolgozni.
– Hogyan jött akkor a bábozás?– Ez még középiskolában történt. Volt egy csodálatos tanárember, Vízvári László piarista szerzetes, akinek bábegyüttese volt, az Auróra. Az éppen megszűnt, de ő új csapatot szervezett Astra néven. És a mi gimnáziumi osztályunkba – érdekes, csak a miénkbe – küldtek meghívót, hogy aki kedvet érez a színjátszáshoz, bábkészítéshez, díszlettervezéshez, az jöjjön. Az osztályból hárman-négyen odamentünk, és mindenki talált magának feladatot, s én valahogy a színpadra kerültem. Rögtön jöttek a főszerepek, csak főszerep…
– Ezek szerint sokat köszönhet Vízvári Lászlónak…– Laci bácsi – mi így szólítottuk – most lenne száz éves, már tizenhat éve nincs köztünk.
Olyan légkört tudott teremteni, csapatot építeni, ami egészen különlegessé tette őt. Nagyon szerettük és nagyon hiányzik. Rengeteg zenés darabot adtunk elő. Soha nem tudtam volna úgy megismerni a zenét, mint általa. Prokofjev Hamupipőkéje is, mint minden más, a Pinceszínházban ment, amit ő épített a saját két kezével és az aurórásokkal. Ez mind a mai napig színház, de hát elvették tőlünk. Zsinórpadlásos marionett-színház volt, meghirdetett, plakátolt előadásokkal, vasárnaponként ott játszottunk. Szóval szinte adta magát, hogy nekem bábszínésznek kell lennem. Amikor a Bábszínház stúdiót indított, elvégeztem.
Az astrásokból lettek orvosok, mérnökök, s van, aki a munkája mellett a mai napig bábozik. Aztán persze jó páran hivatásos bábszínészek lettünk. Ez szenvedély!
– Mindenféle báb mozgatását megtanulták?– Hogyne! De nekem a fő profilom a marionett volt. A tévében a Dugasz Matyi volt az első, amit csináltunk. Nagyon szép emlék!
– Az astrás időszak sokat jelentett Önnek! Nem volt az együttes számára hátrány, hogy a vezetője, Vízvári László piarista szerzetes?– Valóban, ez az idő meghatározó volt számomra! Főleg Laci bácsi. Együtt dolgoztak Koós Iván későbbi Kossuth díjas díszlettervezővel és Szabó Antóniával, aki porcelántervező volt, de bábokat tervezett az Állami Bábszínháznak is.
HirdetésAmi a kérdést illeti: igen, nagy hátrány volt Laci bácsi szerzetesi mivolta. Ahol lehetett, hátráltattak bennünket. Ezért nem nyertünk soha Ki mit tud?-ot, csak másodikok lehettünk. Elvették tőlünk a helyiséget, amiről már beszéltem.
De Laci bácsi mindig tudott újat kezdeni. Ezt elvették? No, majd máshol kezdünk! Mentünk, ahova befogadtak. Legutoljára a Csili Művelődési Központba. Ott azóta van is már egy Vízvári terem, mert az egyik előadótermet róla nevezték el. Ott pártoltak minket.
Egyébként Laci bácsi sosem akart téríteni, pedig lett volna kit, de ő azokat is befogadta, akik másként gondolkodtak. Közösséget alkotott úgy, hogy sosem hozakodott elő azzal, hogy ő pap-tanár.
Külföldre is hívták őt az együttesével. Főként zenére írt marionett-darabokat adtak elő nagy sikerrel, de akkor én már nem voltam a társulatban. Franciaországba többször is visszahívták őket. Az a szeretet, ami övezte Laci bácsit, az valami hihetetlen! A nyolcvanadik születésnapján tömegek jelentek meg a köszöntésére, akik csak megfordultak az Astrában.
