Egy nézőpontból
Tizenhat éves. Korán kel, magába tuszkol egy kis reggelit a bögre kakaóval, hosszasan készülődik a fürdőszobában és elindul. Hosszú nap vár rá. Kilenc óra a gimnáziumban, idegen nyelv, mindennapos testnevelés, fakultáció. A fél lábon a menzán bekapott ebéd után irány a zeneiskola vagy az edzés, ha jó az idő és szerencsésen állnak a csillagok, egy randi a programok között még belefér. Este ér haza, van, hogy nyolckor. Ahhoz is fáradt, hogy egyen, inkább az üzeneteket nézi meg a laptopján, válaszol a haveroknak, fürdés után az ágyban még tanul. Persze az okostelefon is ott van, a kapcsolat nem szakadhat meg a többiekkel, még lemaradna valamiről.
Tizenhat éves. Félúton jár a gyerekkor és a felnőttlét között, talán maga sem tudja, hová tartozik és merre tart. Kereshetné a saját útját, építhetné a saját személyiségét – ha volna rá ideje. Idegen nyelveken beszél, kétismeretlenes egyenleteket old meg, több száz évszámot tud és ismeri az összefüggéseket. De még egyetlen szöget sem ütött be a falba. A gondolataival sosem marad egyedül, a fülében mindig ott van a fülhallgató, az ujjai mindig valamelyik kütyün matatnak.
Milyen ijesztő lehet számára a csend...
Hétvégén leül a számítógép elé. Összedob egy frankó prezentációt és chatel a haverokkal. Pihenésképpen lenyom néhány menetet valamelyik lövöldözős játékprogramon.
Tizenhat éves. Könyvet nem olvas, mert az unalmas. Nem elég pörgős. Megértem. Egy olyan agynak, aminek a nap tizenhat órájában a verbális és képi információk hatalmas és gyors özönét kell befogadnia és rendeznie, halálosan lassú és feldolgozhatatlanul vontatott Viktor Hugo és Bulgakov.
Tizenhat éves, de úgy él, mint egy ötvenes menedzser. Elfoglalt, nyomasztják a határidők, űzi a teljesítmény kényszere. Nem maradhat le, a világ elvárja, hogy trendi legyen. Mindene megvan, de nem ér rá a saját gondolataival foglalkozni. Erre mondjuk lehetősége sincs. Ahhoz túl nagy a zaj, túl nagy a pörgés.
Tizenhat éves.
De nem irigylem.
