A választ egy 19 éves ifjú hölgy árulja el, aki kamaszként kezdett meggyőzni másokat, hogy érdemes egy kis áldozatot hozni azokért, akik állami gondoskodásban kénytelenek felkészülni a nagykorúságra.
Egy bevásárlóközpont folyosóján sétáltam. Klasszikus helyzet, kivel ne fordulna elő rendszeresen... Nem nagy bevásárlásra készültem, céltudatosan szerettem volna egy termék kapcsán tájékozódni. Tudtam, hol keressem az információt, az időm is eléggé ki volt mérve, így tempósan haladva gyakorlottan kerülgettem a ráérősebben plázázó polgártársakat.
– Szia, van két perced a gyermekvédelemre – szólított meg kérdésével egy lány. Nem állt elém tolakodóan, így nem kellett kikerülnöm, sőt, kifejezetten barátságos volt, még az integetése is kedvességet sugárzott. Ezért a jófejségért cserébe nem az elfordulva tovasuhanok praktikát választottam, hanem igyekeztem hiteles és hatékony feleletet adni. – Van arra több is, de nem most és nem így – reagáltam. Mire az egész lejátszódott, már távol voltam, így nem tudom, hogyan fogadta az illető ezt a részemről egyszerre igaz, mégis lerázós üzenetet.
Úgy alakult, hogy ugyanazon az útvonalon tértem vissza az autóm felé, így megint megkaptam pontosan ugyanazt a kérdést, ugyanazzal a kedves mosollyal, integetéssel.
Mivel sok hasonló esettel találkoztam már, mégis a többi próbálkozás össze sem hasonlítható tolakodással párosult, ezúttal úgy döntöttem, megállok és meghallgatom, mi fér bele abba a 2 percbe.
Ennyi időm mindenképp van, legfeljebb haladok tovább. Lelövöm a poént: nem ez történt.
Fanni ugyanis, történetünk központi alakja ebben a valóban röpke idősávban ténylegesen meggyőzött róla, hogy fontos célért fáradozik, és egyáltalán nem titkolja, hogy pénzt gyűjt. Az SOS Gyermekfalvak missziója számára keresnek olyan támogatókat, akik szívesen szebbé tennék azon gyerekek életét, akiknek vagy nincs családjuk, vagy a szülők nem tudnak róluk gondoskodni. Bár ott helyben adakoztam volna a célra, de készpénzt nem fogadhatnak el az ilyen megszólítók, adománygyűjtők, én pedig gondoltam egy merészet. Mi lenne, ha a nyilvánosság lehetőségével élve segítenék többekhez eljuttatni a kedves lány üzenetét?
Fanni és az általa képviselt szervezet örömmel fogadta az ötletet, így később egy kávézóban folytattuk a beszélgetést.
HirdetésEkkor tudtam meg az ifjú hölgy bevezetőben már említett életkorát, ami nem csupán önmagában megdöbbentő, hanem azért is, mert már 3 éve gyűjti ilyen formában az adományokat a rászorulóknak. Így fordulhat elő, hogy elsőéves egyetemista létére szeniornak számít – folyamatosan tanítja be az újabb segítőket, mentorálja a nála akár idősebb munkatársakat.
Hogy miért adja valaki kamaszként ilyesmire a fejét? Fanni válasza nem annyira romantikus, mint talán néhányan (velem együtt) várnák. – Nekem sem volt túl rózsás gyermekkorom. Hamar a saját lábamra kellett állnom – meséli, s bár számos diákmunka lehetőségét megpróbálta elnyerni, valahogy sorra lecsúszott mindegyikről. Elkeseredett volt, mert nem tudta, miből fogja eltartani magát, amikor egyik ismerőse egy hirdetést olvasott fel neki. Olyan embert kerestek, aki nagyon szeret kommunikálni, emberekkel kapcsolatban lenni és jó ügyekért akar tenni. – De hát ez én vagyok – ismert magára, így került előbb egy másik szervezethez, majd hamarosan az SOS Gyermekfalvak kötelékébe. Aki ma találkozik vele, azt érezheti, hogy ez a lány nagyon a helyén van. Le sem tagadhatná, hogy ezt a sajátos terepmunkát a hivatásának tekinti, tényleg szívvel végzi a teendőket.
