A környezet részvéttel, támogatóan áll az összetört, otthagyott fél mellé, próbál segíteni a gyerekeknek – de ki gondol a nagyszülőkre?
– Ha édesanyám nem áll mellettem, nem tudom, hogy éltem volna túl! Az unokák számára is ő volt a biztos pont – emlékezik vissza Judit a hat évvel ezelőtt történtekre. András épp az ellenkezőjéről számol be: Amikor elváltunk, nagyon padlón voltam, de anyám még jobban kiborult. Még őt is nekem kellett támogatnom.
Néha a szülők nehezebben teszik túl magukat a váláson, mint a "fiatalok", akik úgy döntenek, külön folytatják útjukat. – Na de mi lesz így az unokáimmal? – tör föl a nagymama szívében a kérdés, és igaza van. Az amerikai filmekben és a bulvármédiában megrajzolt idill, miszerint az egykori házastársak szépen leülnek és megbeszélik, hogy bár kölcsönösen nagyra becsülik és tisztelik a másikat, most szabadon hagyják egymást, hogy ki-ki elindulhasson a nagyobb boldogság felé, a gyerekeknek pedig szép megegyezéssel továbbra is megadnak együtt mindent; majd pedig az új házastársakkal és azok gyerekeivel, valamint a később született féltestvérekkel együtt egy nagy, örömteli családot alkotnak – nos, a mindennapokban nem így szokott lenni.
Ritkán van úgy, hogy mindketten egyszerre döntenének a szakítás, válás mellett: az egyik még mentené a családot, szakemberhez fordulna, küzdene, a másik meg talán már talált is valaki mást, és minden energiáját az új kapcsolat építésébe fekteti, nem a régibe, amiről már lemondott.
A megcsalt, becsapott, cserbenhagyott, összetört fél szülei kétségbeesetten látják gyerekük szenvedését. Próbálnak beszélni volt menyükkel/vejükkel, hiába. Nincsenek is hozzá jó pozícióban, hiszen még ha higgadtan igyekeznek is a lelkére beszélni, szívükben ott a szemrehányás, szavaikból kicseng a neheztelés.
Hirdetés– Ne szóljon bele, anyuka, ezt már eldöntöttük! Régen kellett volna tennie valamit, amikor a fiát ilyen kibírhatatlannak nevelte – a metsző szavak a nagymama szívébe hasítanak.
Persze, jöhet az "én előre megmondtam, hogy nem kellene összeházasodniuk", vagy "jobb is így, nem volt a gyerekemhez való", ám ezek a mondatok nem szüntetik meg a nagyszülők lelkének háborgását.
Hosszú idő után futottunk össze, furcsa is volt, hogy a mindig beszédes Aranka szűkszavúan válaszolgat, amikor lánya és unokája felől érdeklődöm. Sokára nyílik meg, de akkor a szeme is könnybe lábad, ahogy meséli:
– Az unokám már hét éves, azt hittem, nem lesz kistestvére, amikor Kinga eljött és közölte, várandós. "Nem Peti az apja", tette hozzá, én pedig szó szerint rosszul lettem. Péter nagyon jó ember, segítőkész, házias és rajong a kislányáért. Nem láttam még ilyen jó apát, és ezt kapja.
Aranka már zokog... – Az én lányom ezt tette! Legszívesebben elzavartam volna, de hát mégiscsak az én gyerekem! Micsoda szégyen ez a családban! Hogyan kerülök Peti és a szülei szeme elé? Jön a nászasszonyom születésnapja, eddig együtt ünnepeltünk, most nekem nem is veszik föl a telefont.
