Vannak dolgok, amiken nem lehet csak úgy túllépni. Nem azért, mert amit mástól egyszer elszenvedtél, azt nem tudnád magad mögött hagyni, hanem azért, mert Te magad végleg megváltoztál miatta. Valami elszakadt. Ott belül, ahová csak nagyon keveseket engedsz be: ahol a legőszintébb, legtisztább érzéseidet kaphatja meg az a néhány kiváltságos ember, akit igazán közel engedtél magadhoz. Azok, akiket a teljes bizalmaddal megajándékoztál, vállalva ezzel a kudarc kockázatát. És legtöbbször van is legalább egy olyan ember, aki a bizalmaddal visszaélve a kockázatot valósággá formálja.
Ritkán zajlik ez a folyamat tudatosan. Általában teljesen ösztönösen adod a bizalmadat egy másik embernek – mert szereted, mert szerelmes vagy belé, mert a szülőd vagy más közeli családtagod, vagy mert annyira akarsz bízni valakiben, és az első olyan embert, aki rászolgálni látszik, megajándékozod a teljes bizalmaddal. Bátor vagy, de nem tudatosan.
Ez nem baj. Egyáltalán nem baj. Társas lények vagyunk – nagyon kevesen vannak olyanok köztünk, akiknek tényleg nincsen szükségük másokra –, és emberi kapcsolataink csak akkor válhatnak valóban tartalmassá, ha erős bizalmi alapokra épülnek. Ez persze kockázattal jár, hiszen a bizalmat nemcsak elvenni tudja az, aki adja, hanem lerombolni is az, aki kapja. Ezért fontos, hogy soha senkinek ne add olcsón a bizalmadat, mert időnként még olyanok is visszaélhetnek vele (akarattal vagy akaratukon kívül), akik tényleg rászolgáltak.
De ilyenkor mi van? Mi van akkor, ha a szívedet követve megajándékoztál valakit a teljes bizalmaddal, ő mégis kegyetlen fájdalmat okozott neked? Mi van akkor, ha a másik ember vétkét megbocsáthatatlannak érzed? Hogyan tudod helyretenni a múltadat? Helyre lehet tenni egyáltalán? Megszűnhet benned valaha is a fájdalom? Gondolhatsz valaha neheztelés nélkül egy olyan emberre, aki keresztülgyalogolt a lelkeden, még ha a volt párodról, a legjobb barátodról, édesanyádról, édesapádról vagy egy hozzád valamiért nagyon közel álló emberről van is szó?
A legnagyobb tévhit
Megtörtént. Bíztál és szerettél – aztán elbuktál és összetörtél. Düh, szorongás, keserűség vagy teljes bezárkózás a reakciód ilyenkor jó eséllyel. És ez teljesen természetes. Megtört a bizalmad, a kapcsolatba vetett hited, és a másik ember iránti érzéseid tükrében méltatlannak érzed a helyzetedet. Csak nézel ki a fejedből értetlenül, a fájdalommal pedig nem tudsz mit kezdeni, ezért cipeled tovább magaddal akár egy egész életen át.
Várod, hogy a másik ember majd megváltozik. Vagy úgy érzed, hogy soha nem fog megváltozni, és ezért mindig gyűlölettel, haraggal, vagy mélységes szomorúsággal a szívedben gondolsz rá, amíg csak élsz. Mindezt azért, mert egy óriási tévhitben élsz.
Sokan képzelik azt, hogy megbocsátani egy másik embernek kegyesség. Egy önzetlen gesztus, amellyel bűnös embertársuk fölé emelkedve önmaguk erkölcsi tisztaságának adnak tanúbizonyságot. Egy gyönyörű cselekedet, amellyel megajándékoznak egy olyan embert, aki nem szolgált rá az ajándékra. Sokak szerint a megbocsátás kegyelem. Gyönyörűen hangzik mindez – csak nem igaz. És ha túl tudsz lépni a saját ego-d legyezgetésén, akkor hamar belátod, hogy miért.
Akár egy hozzád nagyon közel álló emberről van szó, akár egy idegenről, a megbocsátás egyáltalán nem kegyelem, de még csak nem is egyfajta leereszkedés erkölcsi magaslataidból. A megbocsátás nem a másik embernek adott ajándék, hanem a saját terhed letétele. A megbocsátás a saját boldogságod szükséges feltétele. Mert amíg neheztelsz valakire, addig a rabja vagy. Addig az energiád, az időd, a mentális és az érzelmi kapacitásod egy részét a saját lelki békéd rombolására fordítod. A megbocsátás az egyik legnagyobb ajándék, amit önmagadnak adhatsz.
Igen, a lelki terhedet a másik embertől kaptad. Igen, az is lehet, hogy Te nem hibáztál semmit, mégis csalódnod kellett. Lehet, hogy akaratán kívül, és az is lehet, hogy teljesen tudatosan okozott neked ekkora fájdalmat. Valamit viszont fontos megértened: az ő szerepe itt befejeződött. Innentől már gyakorlatilag semmi köze ahhoz, hogy a lelki terhedet leteszed-e, vagy egész életedben tovább cipeled.
Miért mondom ezt? Ha őszintén szeretsz valakit, akkor nem akarsz magas lóról lenézni rá. Nem akarsz erkölcsileg fölé emelkedni, nem akarod büntetni, nem vágysz bosszúra, és nem játszod a kegyes királyt, aki lehajol az alattvalójához. Egyszerűen csak szereted őt. A fájdalmat, amit okozott, tudomásul veszed, de a tiszta szereteted eleve kizárja, hogy bármiféle elégtételt vegyél érte.
Ha pedig nem szereted a másik embert – mert idegen számodra, vagy mert az iránta táplált szereteted már régen meghalt, és már csak a fájdalom, a düh vagy a neheztelés maradt –, akkor minek lennél a rabja? Minek kapcsolnád egy erős érzelmi szállal magadat olyan emberhez, akivel semmilyen pozitív érzelmi szál nem köt össze? Ha nincs helye az életedben, akkor minek tartod ott? Teherként akarsz cipelni a hátadon egy olyan embert, akinek semmi más szerepe nincsen az utadon?
Tényleg lehetséges?
A megbocsátással tehát valójában önmagadat ajándékozod meg, de bármennyire is tiszta a kép így elméletben, pontosan tudom, hogy a gyakorlat ennél jóval bonyolultabb. A megbocsátás egy olyan ajándék, amiért keményen meg kell dolgoznod. Ha lelki békére vágysz, és szeretnéd végleg lezárni a múltadat, akkor komoly idő- és energiabefektetésre lesz szükség, és bár manapság sokan készen várják az instant megoldásokat, ezt a munkát nem fogod tudni megspórolni.
Az első lépés az, hogy megértsd: amikor valaki másra haragszol, akkor valójában önmagadra is haragszol. Lehet, hogy még saját magadnak sem ismerted be, de gyengének, kevésnek, szerencsétlen áldozatnak érzed magadat amiatt, hogy valaki ennyire kegyetlenül belegyalogolhatott az érzéseidbe. Ha a szomorúság dominál a szívedben, akkor az érzéseidet a „miért csinálta ezt meg velem?" kérdésben fejezed ki, ha pedig a dühöd van túlsúlyban, akkor kérdés helyett ingerült felkiáltás tör ki belőled: „Velem ilyet nem lehet megcsinálni!"
Látod, rólad szól ez az egész tulajdonképpen. Először önmagadnak kell tudnod megbocsátani ahhoz, hogy másnak meg tudj bocsátani. Először fogadd el, hogy ember vagy, akinek vannak érzései, elkövet hibákat, tud erős is lenni, de nagyon esendő is, és padlóra kerülhet bármikor, akár önhibáján kívül is. Ember vagy. Szeresd ezt az embert, aki vagy, minden hibájával és sérülésével együtt, és ne sajnáld a gyengeségeidet, mert mindannyian tökéletlenek vagyunk, akár sajnálkozol ezen, akár nem.
A második lépés az, hogy helyükre tedd magadban a szerepeket. A másik ember szerepét is, és a sajátodat is. Sokan veszik magukra azt, amit valaki mástól kapnak. Felnőtt emberek gondolják magukról azt, hogy nem szerethetőek csak azért, mert gyerekkorukban a szüleiktől nem kaptak megfelelő mennyiségű vagy minőségű szeretetet. Érett nők hiszik magukat csúnyának vagy selejtnek csak azért, mert egy seggfej férfi kihasználta és megalázta őket. Erős férfiak képtelenek önálló életet élni és családot alapítani csak azért, mert mindig anyuka szoknyája alatt maradtak, vagy apuka be nem teljesített vágyait kellett (volna) megvalósítaniuk. Mindez azért történik meg ilyen sok emberrel, mert hajlamosak vagyunk magunkra venni azt, amihez valójában semmi közünk nincsen.
Amit a másik embertől kapsz, az soha nem rólad szól, hanem mindig róla. Ahogy kapod, az is. Ha valaki ordítozik veled, ezt azért teszi, mert önmagát kevésnek érzi ahhoz, hogy higgadtan, szeretettel próbáljon közös megoldást találni veled. Ha valaki nem ad elég szeretetet neked, vagy egyenesen leszarja, hogy mi van veled, az nem azért van, mert nem vagy szerethető, hanem azért, mert ő nem tud szeretni. Hatalmas különbség. Lehet, hogy senkit sem tud szeretni, mert nem tanulta meg, hogy valójában mi is a szeretet, de az is lehet, hogy csak Téged nem tud szeretni. Ez utóbbi pedig egy párkapcsolat vagy egy barátság esetében egyszerűen annyit jelent, hogy nem vagytok egymással kompatibilisek, egy szülő-gyerek kapcsolatban viszont gáz. Nem részedről, hanem részéről.
Igen, vannak neked is hibáid. Te is tudsz helytelenül cselekedni vagy seggfejként viselkedni. De még ha történt is ilyen, és a másik ember erre adott reakciója okozta a lelki sérülésedet, akkor is fontos tudnod, hogy mindenki önmaga felel azért, amit másoknak ad. A Te hülyeséged a Te felelősséged, az erre adott reakció viszont a másik ember felelőssége. Ha hibáztál, azt lehet kedvesen is közölni veled. Ha konfliktushelyzet alakul ki két ember között, azt lehet értelmesen, egymást tisztelve is rendezni. Ha valaki hibákat követ el gyerekkorában vagy akár felnőttként, azzal lehet szeretetmegvonás nélkül is közös úton haladni, és lehet őt büntetés helyett inkább segíteni. Ha valaki nem így tett veled, az az ő hiányossága, ami teljesen független attól, hogy neked milyen hiányosságaid vannak. Legfeljebb csak segítettél felszínre hozni a gyenge pontjait.
A Te szereped a történetben tehát nem az, ami miatt szenvedsz, és ami a megbocsáthatatlannak tűnő lelki sérülésedhez vezetett, hanem mindössze annyi, hogy mit kezdesz most ezzel a teherrel. Cipeled tovább, vagy leteszed?
HirdetésA harmadik lépés az, hogy elfogadd: a jó és a rossz valójában csak a Te fejedben létezik. Valakitől kaphatsz számodra rossz dolgot úgy is, hogy neki fogalma sincs arról, hogy rosszat adott. Sőt, ami neked rossz, az neki akár jó is lehet. De tovább megyek: amit Te most rossznak érzel, az később még számodra is jó lehet. Ha megérted, hogy minden okkal történik úgy, ahogy, akkor értelmét veszti minden vádaskodás és önvádaskodás.
Te ilyen vagy. Ő olyan. Ütköztetek. Ennyi történt tulajdonképpen. Ez lehet jó egyikőtöknek, és lehet rossz a másiknak, vagy lehet rossz mindkettőtöknek, de az ütközést kiváltó okokon és az ütközés tényén már nem változtat semmi. A következményeken viszont lehet változtatni. Te tudsz változtatni.
Hogyan tovább?
Azt már talán érzed, hogy jobban jársz, ha megbocsátasz a másik embernek. Azt is érzed, hogy ez kizárólag rajtad múlik. A másik embernek a megbocsátásodban semmi szerepe nincsen. Tényleg nincsen. Ő nem kell hozzá. Sem a bocsánatkérésére, sem a jelenlétére, sem a szavaira, sem a tetteire nincs szükség ahhoz, hogy megbocsáss neki. Ez kizárólag rajtad múlik, a Te feladatod.
Ha belegondolsz, a bocsánatkérés maga tényleg nem sokat számít. Talán ismered a példát, ami arról szól, hogy egy tányért dobj le a földre, majd mondd neki, hogy bocsánat. A tányér összetört, a bocsánatkérésed már nem változtat semmin. Így van ez akkor is, ha két emberről van szó. Persze, jól esik, még az ego-dat is legyezgeti, de valójában nem több, mint egy kedves gesztus, ami a legtöbbször közel sem lehet arányban az elszenvedett sérüléssel, és van, hogy még tartalma sincsen. A szavak nem számítanak önmagukban, csak ha tettek is alátámasztják azokat. Nem a bocsánatkérés az, ami bármit is megváltoztat, hanem az, ha valaki változtat a viselkedésén.
Ahhoz viszont, hogy megbocsáss, neki nem kell semmit sem tennie. Ezt önmagadért teszed, nem érte. Az, hogy magyarázatot kapsz a tettére, megkönnyítheti a dolgodat ugyan, de az akkor is csak az ő magyarázata marad. A Te valóságod más, mint az övé – pont ezért született meg a konfliktus.
A megbocsátásod olyan szinten független a másik embertől, hogy jelen sem kell lennie az életedben. Sőt, még csak léteznie sem kell, bármilyen furcsán is hangzik ez. Megbocsáthatsz egy halottnak is, aki soha nem kérhet már bocsánatot, és megbocsáthatsz egy nem létező embernek is. Én ezt akkor értettem meg, amikor olyan embernek bocsátottam meg, aki egy egész személyiséget képes volt behazudni. Kemény dolog szembenézni azzal, hogy még csak azt sem tudod, kinek kéne megbocsátani, de lehetséges. Még így is lehetséges. Bárhogy lehetséges, ha megérted, hogy ezt a saját érdekedben teszed.
Végül van itt még egy fontos dolog, amit mindenképpen szeretnék megemlíteni, nehogy félreértés essen. A megbocsátás egyáltalán nem azt jelenti, hogy a másik ember feltétlenül az életed része marad. A megbocsátás teljesen független attól, hogy utána hogyan alakul a kapcsolatotok.
Ha fontos számodra a másik ember, és miután megbocsátottál neki, úgy érzed, hogy a lerombolt bizalmadat vissza tudjátok közösen építeni, akkor az életed része marad. Ha nem, akkor zárd le a kapcsolatot, de a megbocsátást ekkor se próbáld megspórolni szerintem. Ne cipelj magaddal tovább fölösleges terheket.
Az, hogy egy kapcsolat megmarad-e, teljesen független a megbocsátás tényétől. Legalábbis annak kellene lennie. Az első feladatod a megbocsátás, amit önmagadért teszel, a második feladatod pedig a döntés, amit kettőtök érdekében teszel. Egyikben sincs helye az ego-nak, a leereszkedésnek, a megalázásnak, a sérelmeiddel való dobálózásnak – függetlenül attól, hogy a másik ember mit tett vagy nem tett.
Egyszer olvastam egy mondatot, ami mindössze három szóból áll, mégis megváltoztathatja az egész életedet: Áldozatok áldozatai vagyunk. Ha ezt megérted, akkor képes leszel megbocsátani azoknak, akik a saját lelki sérüléseiket átadták neked, le tudod zárni a múltadat, és végleg megszabadulsz az áldozatszereptől.
Jó munkát kívánok szeretettel. Utólag nagyon hálás leszel majd érte önmagadnak.
Szerző: Gábor
