Ma nem alhatok el úgy, hogy ne köszönjek el tőle.
Szerintem ti sem, tartoztok neki.
Ő az egyetlen színész, akit én (mi), és a gyerekeim (a gyerekeitek) egyfomán ismernek és imádnak.
Ez szelíden hangzik, de elképesztően nagy dolog. És nagyon-nagyon fontos is, pont annyira, amennyire ritka.
A születésem évében vette fel a Bud Spencer nevet, a szakállat azért növesztette, hogy ne ismerjék fel a trash-mozinak számító spagetti-westernben.
Sosem jött le többet a csinos képéről. Akkor lett sármos úszóból az ember, akit Bulldózernek hívnak.
Ötven éve mindenki, aki él, tévét vagy mozit néz, ismeri a pofonjait, a lapos, medvés nézését, tudja, hogyan kanalazza a babot, harapja a virslit, törli a szakállát a sör után, vagy morogja meg terenszhillt.
Generációk bumburnyákja, akiről sose tudtuk, hogy maga írta a forgatókönyveit, dalokat komponált és énekelt, először úszott Olaszországban 100 métert egy perc alatt, nyert olasz bajnokságot vizipólóban, 12 szabadalma volt (köztük az eldobható fogkefe integrált fogkrémmel), beszélt portugálul, tudott repülőt és helikoptert vezetni, alapított saját légitársaságot, és a hobbija mi más lett volna, mint a filozófia.
86 éves volt, saját állítása szerint egy huszonéves agyával. Szerintem legalább egymilliárd embert nevettetett meg vagy tett boldoggá egy fél évszázad alatt.
1000 dollárért ezerszer lejátszott filmjei Európában dollármilliós produkciókat vertek meg nézettségben, harminc évvel az elkészültük után is .
Mennyire menő mán a dagitól.
Fogadjunk, ki se nézted belőle, amikor vihogtál a tévé előtt.
Nem szerencséje volt: maga tette magát mindnyájunk haverjává.
Azt hiszem, ilyen gátlástalanul mértéktelenül kell élni a neked jutó szerencsével, mint ahogy ő.
Sose köszöntem még meg senkinek, hogy élt nekem, de mindig tudtam, hogy őneki kijár.
Grazie, Piedone.
