Egyre gyakrabban halljuk-olvassuk manapság, hogy változóban van azon ismeretek köre, amelyet alapvetőnek tartanak világszerte.
Változóban van az írástudatlanság tartalma is, ezért érdemes ezért röviden áttekintenünk, mit is jelent valójában, annak apropóján is, hogy ma van az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi napja.
Az analfabétizmus az ingyenes és kötelező oktatás bevezetéséig igen "elterjedt" volt hazánkban is: az 1890-es években készített népszámlálás szerint a lakosság 56 százaléka nem tudott írni.
Az UNESCO 1965. szeptember 8-án, teheráni világkongresszusán rendelte el, hogy minden év szeptember 8. legyen az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi napja.
Az írástudatlanság (analfabetizmus) amint azt neve is mutatja, az írástudás hiányát jelenti, – vagyis azt, hogy egy felnőtt nagyon gyengén, vagy egyáltalán nem tud se írni, se olvasni.
Analfabétizmus és analfabétizmus között számtalan különbség előfordulhat. (Még akkor is, ha a szót nem átvitt értelemben használjuk – mint például a „műszaki analfabéták” esetében.)
Elsődleges analfabetizmusról beszélünk, ha az érintett egyén se írni, se olvasni nem tanult meg.
A másodlagos analfabetizmus azt jelenti, hogy valaki megtanult ugyan írni és olvasni, de az idők során valamilyen oknál fogva elfelejtette ebbéli tudását.
A félanalfabetizmuson korábban azt értettük, ha valaki olvasni tudott, de írni nem (ma már az olvasástudás hiányát is az írástudatlanság kategóriájába sorolják).
Ma már inkább azt jelenti, hogy valaki írni is, meg olvasni is tud, de elhanyagolható mértékben: nem minden betűt ismer, csak néhány szót tud leírni – például a nevét.
Funkcionális analfabetizmusról beszélünk, ha az illető személy írni és olvasni is tud, de mindkettőt alacsony szinten: például kibetűzi ugyan egy-egy szöveg tartalmát, de értelmezni már nem tudja.
