– Más országokban sem?– Nem ismerem az összes ország triázs jogkörét. Kevés helyen van rá lehetőség, hogy a triázs-ápoló elküldje a beteget. Magyarországon az a gyakorlat, hogy csak szakorvosi engedéllyel lehet a beteget elirányítani bárhova. Még a rezidens sem dönthet arról, hogy nézzük-e meg a beteget, vagy ne nézzük. Azt gondolom, minden beteget meg kell nézni. Gyorsan meg kell vizsgálni, ez nem tarthat tovább 15 percnél. Mindenkinek, aki ide beérkezik, joga van elmondani, hogy mi a problémája, viszont nekünk meg jogunkban áll kimondani, hogy ezzel nem a sürgősségnek kell foglalkoznia.
Alternatívákat kell adni a betegnek. Ezek nagyrészt adottak is, csak a betegek kényelmi szempontból, vagy mert az addig bejárt úton többször elakadtak, nem fogják azt követni. A döntés az ő kezükben van.
– Mennyire terhelt most a rendszer?– Nagyon erősen, országosan is, de vannak a pécsinél sokkal rosszabb helyzetben lévő sürgősségek. A humán erőforráshiány nagyon komoly probléma. Itt, Pécsett a túl nagy ellátási terület és a nem megfelelő betegutak okoznak inkább gondot.
– Külsőre itt az látszik, hogy az infrastruktúra, az eszközök rendben vannak. Mégis rendszeresen halljuk a különböző híradásokban, hogy jobban kéne csinálni.– Az egyik fő probléma, hogy rosszul kommunikálunk mi is, meg a betegek is.
– Talán nincs is elég idő?– Arra mindig kell, hogy legyen idő. Mindig kell legyen ideje az embernek arra, hogy a beteg szemszögéből nézve meghallgassa a panaszait. És jó lenne, ha a betegnek lenne késztetése arra, hogy megfogadja azt, amit az orvos mond. Ez nem idő kérdése, hogy bemutatkozom a betegnek, megfogom a kezét, a szemébe nézek... Már csak azért sem, mert én ebből rengeteg információt le tudok szűrni. Ha bemutatkozom a betegnek, hogy "Jó napot, Kanizsai doktor vagyok!", a beteg pedig megszorítja a kezem és a szemembe néz, akkor ő egy ABCD stabil állapotú beteg – ami azt jelenti, hogy van átjárható légútja, lélegzik, a keringése rendben van és az idegrendszer is rendben van. Egy kézfogásnak így sokkal nagyobb a jelentősége, mint gondolnánk.
– Régebben több idejük volt?– 27 éve dolgozom az akut betegek ellátásában:
minden más volt régen. Nem volt dr. Google, hanem bejöttek a betegek és amit az orvos mondott, az volt.
Nem mondom, hogy az jobb volt, mert most is jönnek hozzám betegek és azt mondják, hogy a Google által ők ezt nézték, meg azt nézték, és vannak, akik egész pontos diagnózist tudnak felállítani, ami akár még segítség is lehet nekem. Van ilyen, ezt nem lehet félvállról venni, ahogy a mesterséges intelligenciát sem. Vannak algoritmusok, amik jobban ismernek fel betegségeket, mint a legjobb sürgősségi orvos.
– Ezeket használják is? – Természetesen.
Hirdetés– Hogyan oldják meg a túlterhelés mellett, ha beesik egy súlyosabb eset?– A sürgősségi ellátók közössége nagyon összetartó társadalom: aki elérhető, megpróbáljuk behívni. Nem gondolnám, hogy ez csak az orvosokon múlik. Rengeteg múlik az ápolókon, az akut ellátásban résztvevő összes dolgozón is.
Nagyon emberségesek a kollégák, hiszen hajlandóak arra, hogy a saját érdeküket háttérbe szorítsák. Ezért nem vár senki sem külön vállveregetést, ebben az a jutalom, hogy hála nekik, működik a rendszer.
Itt egy nagyon jó csapat van.
– Mit tehet a beteg, hogy ne terhelje feleslegesen az osztályt?– Nehéz kérdés. Kell egy jól működő alapellátás, mert ahol megfelelő háziorvosi rendszer működik, kevesebb az a beteg, aki nem megfelelő helyen kezdi a segítségkérést. Hiszek benne, hogy mindenki bejöhet a sürgősségire, akinek baja van, de ahol ismertek a tünetek és azok okai, érdemes felkeresni a szakrendelést, ahol megoldhatják a problémát. A legfontosabb esetekben azonnal mentőt kell hívni, ezek a sürgősségi ellátás körébe tartoznak. Ha valakinél akut állapotrosszabbodás lép fel – erős fájdalom, magas láz, tudatzavar, stroke tünetei jelentkeznek, erős mellkasi fájdalom, profúz, nagy vérzés, görcsállapotok –, nem szabad várni. Viszont azon betegeknek, akik stipulatív módon azt remélik, hogy a vizsgálatukhoz szükséges várakozási időt lerövidíthetik egy kitalált fájdalommal, amit semmilyen pozitív laboreredmény nem támaszt alá, nem kérünk azonnali vizsgálatot. Ezekből szokott aztán kerekedni a legnagyobb felháborodás és méltatlankodás. Sajnos vannak háziorvosok is, szerencsére kevesen, akik ezt a rendszerlehetőséget felismerték, és próbálnak visszaélni vele. Szükség volna betegedukációra is, nevelési célzattal. Elindult az egészségnevelés, vannak már tantárgyak, szaktanárok. Ezeket a dolgokat addig kell sulykolni, amíg az emberek számára automatikussá nem válik a sürgősségi állapotok felismerése.
