A kisfiam, Khaled születése után sem javult a helyzet, sőt amikor nagyobbacska lett, már nem maradhatott velünk, nőkkel, hanem a család férfi tagjai nevelték. Magyarországon megtanulta volna, hogy legyen figyelmes és tisztelettudó a nőkkel, engedje őket előre az ajtóban, vegye el tőlük a nehéz cipelnivalót, adja át nekik az ülőhelyet... Fájt látni, hogy más mentalitásban nő föl és nem tudok befolyással lenni rá.
Katalinék házassága nem állta ki az idő próbáját, a fia nélkül tudott csak visszajutni Európába. Arra gondol, hogy talán ha Magyarországon maradtak volna, több esélye lett volna a kapcsolatuknak.
Jován szülei a délszláv háború elől menekültek Hollandiába. A fiatalember nemrég nősült, A felesége igyekszik fölkészülni az előrelátható konfliktusra.- Tudom, hogy az anyósomék számára természetes, hogy váratlanul beállítsanak és akár hosszasan is elidőzzenek nálunk. A hollandok ilyet sose tennének. Mindig megbeszélt időpontban keresik föl egymást, és csak addig maradnak, ameddig a meghívás szól. Engem olykor idegesít, hogy nem tudom előre, mikor jönnek és meddig maradnak a szerb rokonok.
Edina ugyanezt említi nehézségként, de a másik oldalról.- Amikor a férjemmel beköltöztünk az első közös hollandiai otthonunkba, és a telekszomszédainkkal megismerkedtünk, mondtuk nekik, hogy ugorjanak át hozzánk egy kis beszélgetésre. Rögtön előkapták a naptárjukat és három héttel későbbre kijelölték az időpontot. Az egészet rettenetesen körülményesnek, szertartásosnak, kimértnek éreztem. Otthon biztosan sokkal spontánabbul és természetesebben történt volna mindez.
Lotténak magyar fiú udvarol.- Nagyon furcsa volt nekem, hogy kinyitotta előttem az ajtót és vinni akarta a csomagomat. Hiszen ezeket én is képes vagyok megtenni! Szerencsére meg tudtuk beszélni, hogy engem zavar mindez, és nem sértésnek szánom, főleg nem az ő személyét utasítom el, amikor nem veszem igénybe a segítségét. Úgy éreztem, önállótlannak és gyengének tekint, ő pedig úgy érezte, nincs szükségem rá és nem adok lehetőséget neki, hogy kifejezze a szeretetét és megbecsülését. Időben rájöttünk, hogy beszélnünk kell arról, ki hogyan éli meg ezeket a helyzeteket, hogy az eltérő hozzáállásunk ne mérgezze meg a kapcsolatunkat.
Jan harminc éve vette feleségül Emesét. Az édesapa kérdezte is a fiát: nem találtál volna közelebb párt magadnak? A református családban szokatlan volt az is, hogy az ifjú asszony a hitét komolyan gyakorló katolikus. A házasságukban ez mégsem okozott fennakadást. Kérdésemre, hogy mi az a nehézség, amit tapasztaltak az évek során, és ami kifejezetten abból fakad, hogy különböző országban nőttek föl, Jan olyan választ ad, amire a fiatalok nem szoktak gondolni, ahogy ők sem, amikor elkötelezték magukat egymásnak.- Mindkettőnk szülei megöregedtek, természetes, hogy szeretnénk a közelükben lenni és segíteni nekik, amikor szükségük van ránk. Igen ám, csakhogy bármelyikünk hazájába költözünk, a másikunk szülei távol kerülnek. Ez komoly fejtörést okoz nekünk.
A másik dolog, ami meg sem fordult a fejünkben fiatalon, az az, hogy mi magunk is ahogy idősödünk, egyre inkább vágyunk arra, hogy a nyugdíjas éveinket abban a környezetben töltsük, amelyikben gyerekkorunkban éltünk. De melyikünk vágya teljesüljön?
Megértem, hogy Emese szívesen visszaköltözne Baranyába, ahol fölnőtt, vagy legalább is minden évben több hónapot szeretne ott tölteni. Én ugyanígy vagyok Frízfölddel. Nem tudom, ha előre elgondolkodtunk volna ezen az évtizedekkel később fölmerülő kérdésen, másképp választottunk volna-e társat. A legegyszerűbb lett volna a szomszéd faluból... Most nem tudom, mit hoz a jövő, de mindenképp együtt maradunk!
