Egy ember számára a második legveszélyesebb élőlény a Földön egy másik ember. Az első önmaga. Mert bár másoktól könnyen elszenvedhetsz súlyos lelki vagy testi sérüléseket, de amint ezt megelégeled, ki tudod zárni az ilyeneket az életedből. Akár azonnal is, de ha a körülmények miatt úgy nem megy, akkor megfelelő stratégiát követve záros határidőn belül kulcsra zárhatod előttük az ajtódat. Önmagad elől azonban nem tudsz elmenekülni.

Átmenetileg persze elhitetheted magaddal, hogy igen – ezért van annyi üres tekintetű, az életébe belefásult, közönyös ember, ezért van annyi szenvedélybeteg, és ezért van annyi másokat lenyomni próbáló seggfej is –, azonban idővel egész biztosan elbuksz ebben a versenyben. Aki önmagának árt, az vereségre van ítélve.

Sokan mégis ezt teszik. Rengetegen okoznak kárt maguknak fizikailag (akár szándékosan, de többnyire inkább csak leszarva az egészségüket – egészen addig, amíg el nem veszítik azt), és még többen vannak azok, akik saját elméjüket állítják az önpusztítás szolgálatába. Ennél hatékonyabb fegyver nem is létezik. Amit ugyanis a fejedben megalkotsz és valóban elhiszel, az válik fizikai valóságoddá – akár pozitív, akár negatív dologról van szó.

Nem, semmi vonzás törvénye, „az egész Univerzum a Te seggedet nyalja”, meg hasonló, manapság nagyon divatos szlogeneket nem kívánok lobogtatni. Egyszerű tapasztalatról beszélek. Arról, hogy hajszoltam már magamat stroke-ba, és álltam már fel onnan. Arról, hogy sok olyan embert ismerek, aki még nálam is mélyebbről jött vissza, holott orvosilag az esélye gyakorlatilag nulla volt. És arról, hogy láttam már végleg elveszni olyan embereket, akiknek sikerülhetett volna visszatérni az életbe, ha hittek volna benne.

Az emberi agy csodálatos dolgokra képes – akár építésről, akár rombolásról van szó. Ez utóbbinak rengeteg módja van, de most kifejezetten egyet nézzünk meg. Az egyik legveszélyesebbet. Egy olyan csapdát, amit saját magunknak gyártunk, aztán egyből bele is sétálunk.

Mindig egy apró gondolatfoszlánnyal kezdődik. Egy ártatlannak tűnő gondolattal, ami aztán rákos daganatként vészes gyorsasággal nő egyre nagyobbra és nagyobbra, felfalva az egészséges gondolataidat. Valami nem jön össze, vagy már alapból sem érzed jól magad a bőrödben, és körbenézve azt látod, hogy másoknak mennyivel jobb. Ezzel pedig már meg is alkottad a biztos kudarc receptjét. Ha szeretnéd garantáltan megkeseríteni az egész életedet, akkor hasonlítgasd magad másokhoz.

. A saját értékeidet megtagadva, másokét pedig felmagasztalva felállítasz egy emberek közötti rangsort (mintha létezhetne ilyen), amelyen természetesen jó alulra helyezed magad. Mindez nem jelentene akkora veszélyt, ha ugyanilyen gyorsan észre is vennéd, hogy mi történik éppen, és feltennéd magadnak a kérdést: te jó ég, mi a francot csinálok? Lent vagyok a gödörben, erre még lejjebb ások?

Mert aki saját kudarcait mások sikereivel méri össze, az pontosan ezt teszi. Mintha élete során nem rúgnának belé elegen amúgy is, rúg magába ő is még párat.

Amikor ilyen értelmetlen hasonlítgatásokat látok (ami nagyon gyakori személyes formában is, de intézményes keretek között az oktatási rendszerben, a munkahelyeken és még nemzeti szinten is), akkor mindig eszembe jut egy Einsteinnek tulajdonított, valószínűleg nem tőle származó idézet. De nem is a szerző személye a fontos, hanem maga a gondolat, ami így szól:

Így van ez akkor is, ha mások sikere alapján ítéled meg a saját életedet. Ennek a versenynek semmi értelme nincsen. Nem is ugyanazon a pályán futtok. Megélted valaha is azt, amit a másik ember, akihez hasonlítgatod magadat? És ő megélte azt, amit Te? Ugyanazt a nevelést kapta, ugyanabban a környezetben nőtt fel, ugyanazok a hatások érték, ugyanazok az akadályok kerültek az útjába, ugyanazok az életkörülményei, ugyanolyan képességekkel rendelkezik, és pontosan ugyanannyira tudja fejleszteni ezeket? És ha valamiben jobb vagy „szerencsésebb” nálad, vajon az életének minden területére igaz ez?

A válaszon Te sem gondolkodtál sokat, igaz? Akkor azon miért agyalsz annyit, hogy másoknak milyen az élete, és a Tiéd miért nem olyan? Nem is biztos, hogy jól járnál egy olyan élettel, mint azé, akihez a sajátodat hasonlítod. Nem tudhatod, hogy ő milyen terheket cipel, amik számodra láthatatlanok. Nem tudhatod, hogy segítik-e őt mások, és nem tudhatod azt sem, hogy később hogyan alakul majd az élete. Nem tudhatod, és nem is rád tartozik.

Még ha valóban jobb helyzetben is van éppen valaki nálad, akkor sincsen értelme ezen agyalnod, mert két élet soha nem csere-kompatibilis egymással. Ő éli az övét, Te éld a sajátodat. Például azt az időt és energiát, amit hasonlítgatásra és önmarcangolásra szánsz, akár az életed szebbé tételére is fordíthatod.

Természetesen ennek a sokakra jellemző, eleinte csak improduktív, később azonban veszélyesen önpusztítóvá is váló gondolkodásnak is megvan a pszichológiája. Egy gyermekkorból hozott, nevelés által átvett, torz értékrend eredménye ez, amire evolúciós örökségünk, valamint a technikai fejlettségünkből adódó emberi arroganciánk is rásegít.

Kezdjük a neveléssel, mert ennek van a legnagyobb szerepe. A hasonlítgatás szülői minta, amit már az anyatejjel együtt magába szív rengeteg gyermek. Amikor a felnőttek azt hiszik, hogy nem is érti még, mi zajlik körülötte, ő már figyeli a szavakat (eleinte az értelmüket ugyan nem tudja még, de a hangsúly, a hanglejtés és a nonverbális kommunikáció minden eszköze nagyon hamar érthetővé válik számára), figyeli a tetteket, és figyeli az ismétlődő mintákat.

Amikor a szülők irigykednek másokra, vagy szidnak másokat, akkor a gyermek megtanulja, hogy vannak, akik jobbak, és vannak, akik rosszabbak. Nem egy-egy dologban, hanem általánosan. Felépül benne egy mesterségesen generált, teljesen szubjektív rangsor, amin vagy mások fölé, vagy mások alá helyezi önmagát.

Bezzeg a Pistike ötöst kapott, Te meg egy szaros hármast! Bezzeg az én gyerekem nem tud megmaradni a seggén, a Juliskáéké meg olyan nyugis!” A gyermek pedig szépen cipeli a zsákjában ezt a szülőktől, más felnőttektől és az iskolától kapott terhet, ami akár egész hátralévő életében nyomhatja a vállát.

Ehhez jön hozzá az az evolúciós folyamat, ami az emberi agy jelenlegi működéséhez vezetett. Az agyunk egyszerűsít. Túl sok az inger, ezért csak a lényegre koncentrálunk – minden mást hamar kidobunk, vagy még a bejutása előtt kiszűrünk. Annak van súlya, ami a túlélésünk, a boldogulásunk szempontjából fontos – ha pedig némi érzelmi intelligencia is szorult belénk, akkor annak is, ami a környezetünk számára jó.

Agyunk szelekciós munkája evolúciós szempontból is előnyös, és az életünket is sok szempontból egyszerűbbé teszi, azonban könnyen csapdába is eshetünk általa. A kategorizálás és egyszerűsítés ugyanis szükségszerűen kivetítéshez, általánosításhoz vezet, aminek egyenes következménye, hogy nem azt látjuk, ami van, hanem azt, amit látni akarunk.

Torz gondolkodásunk harmadik oka az emberi arrogancia. Ez vezet azokhoz a buta kérdésekhez, amelyek nagymértékben hozzájárulnak az áldozatszerepben ragadáshoz. „Miért pont én? Miért pont velem történt ez? Miért nem lehet nekem is olyan jó az életem, mint másé? Miért csak én szívok? Miért van ellenem a világegyetem?”

Erre egész egyszerűen azt lehet válaszolni, hogy „miért ne?”. Miből gondolja bárki is, hogy a világ működésének egyetlen célja az ő boldogságának biztosítása? Mintha a Nap kizárólag érte kelne fel, a táplálékát biztosító élőlények azért születtek volna meg, hogy érte haljanak meg, és minden embertársa azért létezne itt a Földön, hogy az ő ideális körülményeit biztosítsa. Hát mi ez, ha nem ostoba arrogancia?

Aki gyermekként azt kapja útravalóként, hogy a saját értékét másokhoz kell mérni, annak felnőttkorára nagyon nehézzé válik a zsákja. Márpedig a legtöbb ember ezt kapja. A jó hír viszont az, hogy bárki bármikor dönthet úgy, hogy csak a valóban hasznos tudást őrzi meg, és a szemetet kitakarítja. Mert gyermekként még senkinek nem felelőssége a saját életének irányítása, de felnőttként már igen.

Természetesen nem kell mindennel szembemenned, ami eddig az agyadban valóságként létezett. Nem is tudnál. Agyunk működéséből fakadóan óhatatlanul észreveszed, ha valaki jobb vagy szebb nálad. Azt viszont érdemes tudnod, hogy ez a  másodperc töredéke alatt meghozott ítéleted milyen körülmények között született.

Először is, az önmagadról kialakult teljes képet (ami akár igaz, akár nem, de számodra teljes) összehasonlítod egy másik emberről látott kép részlettel. Mert az ő teljes képét egészen biztosan nem láthatod. Ez így igazságtalan és félrevezető. Mintha egy egész festményről akarnál véleményt mondani az alapján, hogy az azt takaró vásznon lévő pici lyukon néhány ecsetvonást megláttál belőle.

Aztán a „jó” fogalmán is érdemes elgondolkodnod. Mert mi a jó és mi a rossz valójában? Az, amit Te annak gondolsz. Ha megeszed a csirkét vagy a répát, az neked jó, mert nem maradsz éhes, ők viszont nem biztos, hogy osztoznak veled az örömödben. De még ha azt hiszed, hogy jót teszel valakivel, akkor sem biztos, hogy igazad lesz. Gondolj csak arra, amikor segíteni akartál egy másik embernek, de csak nagyobb gondot okoztál neki, mint ami azelőtt volt.

A mércéd tehát relatív. Ha valaki valamiben jobb nálad, az nem azt jelenti, hogy mindenben jobb az élete, vagy hogy bármilyen szempontból is fölötted áll. Mindössze annyit jelent, hogy abban az egy (vagy néhány) dologban szerinted jobb helyzetben van. Vagy azért, mert megdolgozott érte, vagy azért, mert a körülményei kedvezőbbek voltak. Senki nem jobb vagy rosszabb nálad; egyszerűen csak más.

Ha idáig eljutottál, akkor rájössz, hogy a hasonlítgatásnak semmi értelme nincsen. Az egészséges inspirációnak van: megnézheted, hogy valaki mit csinál jól, milyen körülményei vannak, mit ért el önmagához képest, és mi az, amit Te mindebből hasznosítani tudsz. Hogyan jutsz közelebb a saját céljaidhoz ezáltal? Akár úgy, hogy tanulsz tőle valamit, akár úgy, hogy leszarod és mész tovább az utadon, nem pazarolva fölösleges energiát arra, hogy miért nem vagy olyan, mint ő. Nem leszel olyan. És ez nagyon jól van így.

Nem azért vagy itt a Földön, hogy valaki másolata legyél. Sem a tulajdonságait, sem a képességeit, sem az életét, sem a vélt vagy valós boldogságát nem kell lemásolnod. Nem is fog menni – így legfeljebb egy folyton görcsölő, hiteltelen másolat lehetsz. Az irigykedés, a görcsölés, az önostorozás mind negatív energia, ami csak blokkol abban, hogy teljes, kiegyensúlyozott életet élj. Olyan életet, ami a Te körülményeiddel, a Te lehetőségeiddel, a Te képességeiddel a Te boldogságodat eredményezi.

Ne olyan akarj lenni, mint mások, hanem legyél önmagad. Ne mindenben a legjobb akarj lenni, hanem legyél a legjobb önmagad. Az egyetlen ember, akihez igazságosan hasonlíthatod magad, az a tegnapi önmagad. Ha jobb, bölcsebb, boldogabb, értékesebb vagy nála, akkor jó úton haladsz. Ő az egyetlen valódi ellenfeled. Ellenfeled, nem pedig ellenséged. Önmagad ellenségévé akkor válsz, ha másokhoz hasonlítgatva elkezded ostorozni magadat.

Az emberi agy csodálatos dolgokra képes – akár építésről, akár rombolásról van szó. És a legcsodálatosabb dolog az, hogy a kettő közül Te választhatsz.