Egy medikusok között végzett kutatásból kiderült, hogy leendő munkájukkal kapcsolatban semmitől, még az esetleges műhibáktól sem félnek annyira, mint a rossz hírek közlésétől. Kórházban elhunyt beteg halálhírét a jogszabályok szerint kizárólag orvos közölheti, de az egyetemen ez nem tananyag, tanulmányaik során alig foglalkoznak a haldoklás, a halál témakörével, tényszerű kezelésével és kommunikációjával. A mulandósággal való mindennapos találkozásra sem készítik fel őket, pedig a tapasztalatok szerint egy nagyobb kórház intenzív osztályán dolgozó orvos havonta több tucat beteg halálával szembesül, számtalanszor kénytelen halálhírről tájékoztatni a hozzátartozókat. Erre vonatkozóan az egészségügyi intézményekben jellemzően nincs előírt protokoll.
Kizárólag az orvos empátiáján, kommunikációs képességén és lehetőségein múlik, hogyan közli a legrosszabbat a hozzátartozókkal.
Hosszú évek óta praktizáló belgyógyász mondta, hogy a halált az élet részének kell tekinteni, meg lehet, orvosként meg kell szokni, de a halálhír közlése őt a mai napig megviseli. "Több száz alkalommal közöltem már halálhírt, akár rutinosnak is mondhatnám magam, de ez nem tud rutinszerűvé válni. Rá kell készülnöm. És utána is időre van szükségem, hogy visszarázódjak, hogy folytatni tudjam a munkám." A hozzátartozók legszélsőségesebb reakcióival találkozott már pályája során: a tényeket hang és könny nélkül végighallgató, egyetlen pillanat alatt éveket öregedő édesanyától, az ajtót ököllel szétverő, őrjöngő testvéren át, az apját soha meg nem ismerő újszülöttjét magához szorítva zokogó feleségig.
A munkáját végzi orvosként, de olykor emberként is bevonódik – ilyenkor a fehér köpeny sem tudja elfedni sem az érzelmeit, sem az indulatait. Nem tagadja, előfordult néhányszor, hogy a közösségi oldalon "lekáderezte" elhunyt betegét, de nem tartja jó ötletnek. "Úgy kell kívül maradnom, hogy empatikusnak tűnjek. Empatikus viszont nem lehetek – nem gyászolhatok meg mindenkit." Van azonban, amikor nehéz kívülállónak maradni: "A gyerekeimmel éppen egykorúak halála mindig megvisel. Hiába próbálom ilyenkor elhessegetni a gondolataimat, a pillanatnyi csendben, amikor már végképp nincs mit tenni, az enyémekre gondolok."
Hirdetés