Vannak helyzetek, amiket nemhogy átélni, de elképzelni sem akarunk – amikor két rendőr kopog az ajtón, amikor azt mondja az orvos: sajnálom...
De belegondoltunk-e már abba, milyen az ajtón kopogni, milyen elsőként részvétet nyilvánítani?
Hogyan lehet a halált nap mint nap túlélni?
Nemrégiben olvastam két, egymástól független cikket, bennem mégis összekapcsolódtak: mindkettő orvosról, amerikairól szól, mindkettőben "újszerűen" használják a modern technika vívmányait, és mindkettőnek köze van az elmúláshoz.
Egyikőjük egy indianapolisi orvos, aki megnézi elhunyt betegei adatlapját a közösségi oldalakon, mielőtt a hozzátartozókkal közölné a rossz hírt. "Pillanatokon belül megváltoztatom az életüket. ... 5 perc múlva sosem lesznek már ugyanazok." Azt mondja, segít neki megőrizni önmagát, emberként, hogy ha betegét, akin már nem tudott segíteni, nem csak az élettelen, meggyötört testben látja, hanem csillogó szemmel is, önfeledten mosolyogni. "Ez emlékeztet arra, hogy egy személyről beszélek, valakiről, akit szeretnek."
A másik orvos Kaliforniában praktizál, és azzal került reflektorfénybe, hogy robotot küldött egyik betegéhez, azon keresztül tudatta vele, hogy menthetetlen. A férfi másnap meghalt. Családját felháborították a történtek, de a kórház nem kért elnézést, mert – mint fogalmaztak – "nem számít, hogy tálaljuk a nagyon rossz híreket, mert azokat mindig szomorú és nehéz lesz hallani".
A két véglet: lelkileg is közel engedni, vagy fizikailag is távol tartani...
Nem kell ítélkeznünk felettük, mert egyrészt ítélkezni nem a mi dolgunk, másrészt nem jártunk a cipőjükben. A munkájukat végzik, annak talán számukra is legfelkavaróbb részét. Hatalmas teher van rajtuk: családok életét törik ketté egyetlen mondattal. De nekik azután a soha hallani nem akart mondat után vissza kell menniük a műtőasztal mellé, és megtenni mindent, hogy aznap már ne kelljen újra elmondani ugyanazt a mondatot egy másik családnak.
Közben mit várunk mi, hozzátartozók? Az csak a sorrendtől függ: ha az első családhoz tartozunk, akkor szánjon ránk időt, mert nekünk ezek életünk legnehezebb pillanatai, érezzen együtt, hallgasson és értsen meg, válaszoljon a miértjeinkre és talán a hogyan továbbjainkra is. Ha viszont a második családhoz tartozunk, és hozzátartozónkat éppen kritikus állapotban tolják a műtőbe, akkor igyekezzen hozzá, tegye a dolgát, mentse meg, ne beszélgessen ezekkel a síró emberekkel...
Az a pillanat, az az elképzelni sem akart pillanat ugyan nem róla, nem a rossz hír hozójáról szól, mégis foglalkozni kell vele, velük: orvosokkal, mentősökkel, rendőrökkel.
Nem élhetnek át minden tragédiát, mert az munkájukban lehetetlenítené el őket, de mivel emberekkel foglalkoznak, azt sem tehetik meg még elvi szinten sem, hogy kizárják érzelmeiket. Kényes egyensúly, óriási nyomás, nap mint nap, éveken át.
