Gondoltál már arra, hogy miért nem akarják gyerekeink velünk tölteni az idejüket?
Talán azért, mert egyszer, amikor még kicsik voltak, nem találtunk módot arra, hogy csak velük legyünk, és minden más dolgunkat félretegyünk? A gyermekkor az élet leginkább érzékeny és sebezhető része.
És ha a gyermekeink igényei helyett első helyre helyezzük a mindennapi apró-cseprő dolgainkat, akkor követelhetjük-e azt, hogy a gyermekek fordítsanak időt ránk? Egy gyermek megszülése és a róla való gondoskodás nem jelenti azt, hogy neveljük is őt. Az, hogy megadjuk neki a szükséges anyagi javakat, vagy szavakban erősek vagyunk, ezek szintén nem jelentik azt, hogy neveljük is a gyermeket. A gyermekeknek elsősorban szeretetre van szükségük.
Te is olyan gyakran hallod ezt a kérdést, mint én? A gyermekek minden éjjel velem együtt szeretnének lefeküdni, mert szeretnék az időt az anyjukkal tölteni. Ez az új kedvenc mondatom. Miért? Hadd mondjam most el!
Gyermekeink 10, 7 és fél, 6 és 4 évesek. Tudod, hogy a hétéves fiam miért kérdi minden este, hogy megyek-e elaltatni?
„Anya, idefekszel hozzám?”
És szomorú vagyok, amikor arra gondolok, hogy a legtöbb estén azt válaszoltam:
„Csak egy másodpercig, kedvesem. Gondoskodnom kell arról is, hogy a testvéreid is elaludjanak. Ki kell takarítanom a konyhát. Fel is kell készülnöm a holnapi napra. Apa és én vacsorázni megyünk.”
Az októl függetlenül mindannyian ugyanezt mondjuk:
„Csak egy pillanatra. Vannak más fontosabb dolgok is.”
Tudom, tudom, nem tudunk egész éjjel ott feküdni, bár a gyermek erre vár, mint minden gyermek.
„Nyújtsd felé a kisujjad, az egész karod kell” Úgy gondoljuk, hogy ha csak 5 percre is lefekszünk, abból 20 perc lesz, ha húszra, abból pedig legalább 40.
De… tudod mit? Néhány évvel ezelőtt családunk egyik barátja álmában halt meg. Egy héttel később egy másik városban egy hétéves fiú váratlanul meghalt az udvaron játszva. Nehéz erre gondolni is, beszélni és írni róla.
