Pontosan tudta, hogy már csak 27 másodperce van hátra a haláláig. Nem így képzelte el az egészet. Arra számított, hogy rettegni fog a haláltól, de nem rettegett. Ehelyett szinte várta. A halálfélelem, nem létezik – gondolta.
Várta, hogy leperegjen az élete filmje, hiszen még mindig volt 25 másodperce, amit nem akart eltékozolni, de csak nem kezdődött el a film. Mintha nem is lett volna élete. Mintha nem lettek volna emlékei. Semmi mást nem érzett, csak a nyugalmat, békességet, és az idő múlását, ahogy peregtek a másodpercek.
Megpróbált valami szépre gondolni, hiszen még mindig volt húsz másodperc hátra az életéből. Olyanra, ami boldoggá tette. Az első lépéseire kisgyerekként, egy meleg púderillatú szobában, amikor biciklizett, a szoba ahol gyerekkorában tanult, az első lány aki elutasította, az első akit megcsókolt, az első akit szeretett. A szikla, ahol állt, a tenger felett, a kedves domborodó hasa, a gyerek, amikor felsírt, arra, amikor először volt a kezében, aztán arra, ahogy a lánya megtette az első lépéseket a kertben, ahogy biciklizett, a munkahelyekre, a barátokra, a nevetésre.
Már csak 15 másodperce maradt. Túl sok időt pazarolt el a hátralevő életéből arra, hogy gondolkodott – gondolta. És – bár tetszett neki, amit látott – érezte, hogy nem ez a boldogság. Így még nem halhat meg, mert nem találta meg azt, amiért élt. Vajon miért élt? Honnan fogja megtudni?
A másodpercek gyorsan peregtek. Elmosolyodott, mert úgy érezte magát, mint egy sportversenyen, amikor visszaszámlálnak, csak akkor valami elindul: egy verseny, egy meccs. Neki most befejeződik. Furcsa felismerés volt.
5 másodperc. Ennyi ideje maradt. Beletörődött, hogy nem fog rájönni, miért élt. Körbenézett, arra gondolt, hogy elvisz magával valamit az útra. Kellett még valami a lelkének. Vele szemben egy tükör volt. Önmagát látta benne.
Egyetlen másodperc alatt megértett mindent. Az élet semmi más, mint ami Te vagy. Önmagad. A kételyeid, az érzéseid, az édes-nehéz terhek. A megélt, átélt, vagy éppen kihagyott pillanatok. Az élet egy séta, egy illat, egy kósza gondolat, egy tett, egy cselekedet. Az élet az egymásra épülő, egymást követő másodpercek. És minddel több, boldogabb leszel.
Az élet a boldogsághoz vezető tudás.
Alig több mint 3 másodperce maradt. Volt, amikor ez a három másodperc fel sem tűnt, hisz olyan rövid idő. Nem tudta, hogyan kell felkészülni a halálra, ezért improvizált. Becsukta a szemét – már nem látta a tükröt, és benne magát – és visszaszámolni is elfelejtett, hisz semmi jelentősége sem volt már a másodperceknek.
A szíve dobbant még egy utolsót, mielőtt a lelke kiszakadt a testéből. Könnyűnek érezte magát. Ott állt maga mellett az ágy mellett. Hajnalodott. Ő csak nézte a testet, amelyet elhagyott. Meglepte, hogy mennyire egyszerű, és természetes volt ez az egész.
Ebben a pillanatban hatalmas lökést érzett. Minden elfolyt körülötte, a tér, és az idő is eltűnt. Megkezdte az utazását. Elképesztő sebességgel száguldott a semmiben. Érezte, hogy boldog, aztán hirtelen még egy újabb, minden eddiginél hatalmasabb lökést érzett, és minden egyszerre, szűk lett. Összezsugorodott a tér, újra érezni kezdte az időt, és tisztán, felvillant előtt egy szám: kétmilliárd. Majd eggyel kevesebb. A másodpercek elkezdtek csökkenni.
Ütemes szívdobogást hallott. Fázott. Minden idegen volt, ijedtében felsírt. Bántott az éles fény a szemét. Érezte, hogy fejjel lefelé van, de valaki, vagy valami hamar korrigálta a hibát. Egyszerre többen nyúltak felé, hogy segítsék a világrajövetelét. Elvágtak egy zsinórt, és lelke belecsusszant az új testbe.
Az édesanyja keblére rakták, miközben soha nem érzett boldogság járta át a testét. Az emlékei törlődtek, elméje boldogan készen állt a tanulásra. Megszületett.
Nem járta végig az útját – hallotta egy lágy, de mégis határozott női hangtól – még nem kapta meg a boldogsághoz vezető tudást.
Mély álomba zuhant, miközben a lelke felkészült az új életére.
