Előtte kezd hullani a hajunk. És lát minket kopaszon, csúnyán. Lát kora reggel, álmosságtól bedagadt szemekkel, kábán, és szerethetetlenül vacak állapotban – mert mindig ott van. És lát minket lelkileg is csúnyának. Lát gyáván, ijedten, idegesen, sőt hisztérikusan üvöltve is.
Látja, hogy mi van a szavaink mögött. Hogy amiket másoknak mondunk, mennyire hazug.
Mindig ott van, s előbb-utóbb minden kiderül. Nem kell ahhoz politikusnak, vagy művésznek lennünk, hogy egy asszony lássa: a férje nem az, akinek mutatja, vagy képzeli magát.
Lehullott rólunk a maszkunk, még az általa ránk vetített illúzió is: szembesülnie kellett azzal, hogy valójában milyen emberek vagyunk.
Csak ő tudja valóban mit gondolunk az emberekről, hogy mennyi félelem és megvetés van bennünk, amit mások háta mögött mondunk, ő hallja, mert rendszerint neki mondjuk.
Látja, hogy magunkban is hányszor csalódunk.
Látja, mert mindig ott van – és nagyon közel van.
A párkapcsolat égi vonatkozását a fele-ség szavunk jelöli. Vagyis a lelki, szellemi részét mondja ki, egyetlen szóban. Két fél találkozik és újra Egész lesz.
Eggyé válik.
Valaha szétszakadtunk – most újra összeforrunk.
Azok a “magyar” angyalok, akik csodálatos nyelvünket lehozták valaha az ideák világából azt üzenik:
‘Ez a nagy találkozás akkor jön itt létre közöttetek a földön, amikor felismeritek, elsősorban te, a férfi, hogy a nőd nélkül fél ember vagy.
Az voltál mindig is. De mostantól kezdve nem vagy az. Eddig fél arcod, fél lelked, fél szíved, és fél tested volt. Ezért élt benned örökös hiány és sóvárgás. De most, hogy elveszed őt feleségül – megtaláltad a másik feledet, és lényed beteljesedik. Eddig csak férfi voltál, innen kezdve már Ember leszel.”
Müller Péter
