Szerelemből házasodtam, de azért a szememet sem csuktam be, amikor választottam. A lelke, a személyisége a fontos, meg fogod érezni, kislányom - ezt hallottam folyton a szüleimtől, de nem tudtam elképzelni, hogy életem végéig egy olyan férfi társa legyek, akire nem úgy nézek, hogy jaj, de szép ember! Sekélyes? Szerintem inkább őszinte hozzáállás. A nő legyen mindig gyönyörű, ápolt, kívánatos, a férfi meg jó, ha egy fokkal szebb csak az ördögnél. Ja, persze…
Mosolyogtak is a bajszuk alatt anyuék, amikor Csaba megkérte a kezem. Apu halkan meg is jegyezte, hogy tényleg nem vicceltem. A barna szemű, fürtös hajú, kajakos srác már az első kacsintásával elvarázsolt. Jó hosszan tudtam rajta legeltetni a szemem, hosszában és széltében is méretes volt az én drágám. Modern Kinizsi Pál, csak ő nem a török katonákat tartotta a hóna alatt tánc közben, hanem engem. Többet voltam a levegőben ilyenkor, mint a földön, de olyan biztonságban éreztem magam, mintha csak egy kényelmes karosszékben ülnék. Tudom, hogy ez nem elég egy boldog élethez, de Csabival minden más is passzolt. Értettük egymás humorát, imádtunk együtt enni, inni, filmet nézni, vagy csak úgy feküdni a fűben és csendben fürkészni az eget.
Két évig fürkésztünk, és mivel még mindig nagyon jó volt, úgy döntöttünk, hogy nekünk egymással kell leélni az életünket. Imádom azóta is az esküvői fotóinkat nézegetni. Hú, milyen szép pár voltunk! És milyen aranyosan néztünk egymásra majd’ minden fényképen
Tíz év eltelt azóta, és nagyon sok kapcsolat tönkrement a környezetünkben. Néha már kínosan éreztem magam attól, hogy mi voltunk a jó példa. A kedves, unalmas átlagpolgárok, akik békességben nevelgetik a gyerekeiket, és a családi drámának még a fogalmával sincsenek tisztában. Ami igaz, az igaz, nem sok hangos szó törte meg a csendet nálunk. Sőt, még a szerelem lángja sem hunyt ki ennyi idő után. Egy valami karmolászta csak a lelkem, amiért jó ideje szégyelltem magam.
Csaba még akkor is rendszeresen sportolt, amikor a második fiunk megszületett. Sok terhet rótt ez rám a hét több napján is esténként, mégsem bántam. Nekem volt közel, s távolban a legformásabb férjem, aki mások állítása szerint is egyszerűen elfelejtett öregedni. Lehetett volna ez magányos lapátolás is, de ő az egykori sporttársakkal járt le a Dunára.
Nem emlékszem, mikor fordult át a sportolok és a sport után legurítunk egy-két sört tevékenységek aránya, de hogy folyamatosan az utóbbi lett a fontosabb, azt nem volt nehéz kitalálni. Az izmok kezdtek kicsit puhulni, a pocak pedig roham sebességgel terjeszkedett először előre, majd minden irányba. Az sem volt túlságosan biztató, hogy Csaba ilyenkor bávatag mosollyal, büdös, alkoholos lehelettel létezett közöttünk, és nem zavarta, hogy mindezt a gyerekeink is látják, érzik. A még pár éve is színizom, 90 kilós férjem elhagyta a 120 kilós testsúlyt, és ütemesen közeledett a 130 kiló felé.
Mit tagadjam, nem erről álmodtam kislányként. Egyrészt nem tetszett, amit láttam, másrészt rettenetesen féltettem Csabát attól, hogy ebből nagyobb baj lesz. Abbahagyta a sportot is, mert elkezdett ugrálni a vérnyomása. Az orvos hiába mondta neki, hogy semmi más dolga nem lenne, csak diétázni, ledobni a felesleget, és élhetne 100 évig is akár az ő génjeivel és fizikumával. Ő azonban még rátett egy lapáttal, már a kenyérhez is kenyeret evett, és nevetett az egészen. A haverokkal továbbra is eljárt, hetente kétszer is, de már nem jött alkoholgőzösen haza, ez azért megnyugtató volt, talán felfogott valamit abból, amit folyamatosan mondtunk neki.
[LAPOZAS]Talán akkor volt egy kicsit fogékonyabb a beszélgetésre, miután nagy ritkán ágyba bújtunk. Nehézkes volt már szeretkezni vele, mert hamar elfáradt. Csak szuszogott mint a gőzmozdony, dőlt róla a veríték, és látszott rajta, hogy bár élvezi azt, ami éppen történik, szeretne túllenni rajta. Sokszor kellett közben azon gondolkodnom, hogy mindjárt belehal. Ilyenkor ugye az aggódás megöli a vágyat, és már nem is lenne értelme folytatni az egészet, de nem akartam, hogy a maradék férfiassága is az enyészeté legyen. Szégyenérzetet is láttam az arcán, hiszen nagyon sok, régen mindkettőnknek örömet okozó testhelyzetre egyszerűen képtelen volt. Ha vettem a bátorságot, és ilyesmit kezdeményeztem, egyszerűen megsértődött, és vége volt az egésznek.
Hát, ennyit a mi kívülről oly’ tökéletes életünkről. Igen, mindketten dolgozunk, nincsenek anyagi problémáink, a gyerekeink eredményeire nagyon büszkék lehetünk, de mi akkor már nem voltunk igazi házaspár, valami eltört. És hiába akartam nagyon, de nagyon elhinni, hogy jobb lesz, semmi nem változott. Lassan, de biztosan távolodtunk egymástól.
Éreztem, hogy be fog következni, de arra álmomban sem gondoltam, hogy így. Tamás, Csaba legjobb barátja telefonált, hogy baj van, hogy a férjem rosszul lett, kórházban van. Összeszorította a görcs a gyomromat, de azért nemcsak azt kérdeztem meg, hogy hogy van, hanem azt is, hol és mi történt. Tamás hebegett-habogott valamit, hogy igazából nem tudja, mert ő éppen otthon volt, Csaba telefonon hívta, hogy segítsen, ő pedig ment, ahová kellett, de ez most nem is fontos, csak az, hogy valószínűleg infarktusa van, mert nagyon rosszul nézett ki. Nem akadékoskodtam, és mivel anyukám éppen nálunk volt, kocsiba vágtam magam, és elindultam hozzá.
Az agyam persze lázasan zakatolt. Miért volt ilyen furcsa Tamás? A mentők helyett miért őt hívta? Egyáltalán hol volt, hiszen senki nem hívott a társaságból, ahol elvileg lennie kellett. Az eszeveszett féltés és a gyomorszorító kérdőjelek miatt nagyon rosszul éreztem magam. Annyira nem az útra figyeltem, hogy az utolsó pillanatban fékeztem a kórház előtti sarkon, a pirosnál. A fékcsikorgás zökkentett vissza a valóságba.
Berohantam a kórházba, de már nem tudtunk találkozni, Csaba a műtőben volt. Nem sokat tudtam meg az állapotáról, csak azt, hogy saját lábon jött be, és az EKG alapján valószínűsíthető a teljes koszorúér-elzáródás. Lázasan nézegettem a telefonomon a szívroham lehetséges következményeit, a túlélési esélyeket, de hát azt sem tudtam, mi történt, és, hogy mennyi idő telt el a rosszullét és a kórházba kerülés között.
[LAPOZAS]Közben megjelent Tamás is. Ő hozta be, de semmivel nem tudott többet, mint én. Nem bírtam ki, ott a kórházi folyosón nekiszegeztem a kérdést, honnan hívta Csaba?
Tamás leszegte a fejét, és halkan annyit mondott, nem ismeri a helyet, életében először járt abban a lakásban. Nem kérdeztem tovább, csak kerestem a tekintetét, hogy mondja tovább, ne kíméljen. Megértette, hogy nem titkolózhat tovább.
- Egy ágyban feküdt falfehéren, amikor odaértem - mondta most már határozottabban. - Egy fiatal nő lakása volt. Hidd el, semmit nem tudtam erről az egészről, még csak nem is sejtettem.
Leültem a legközelebbi székre. Nem sírtam, sőt, talán fel is nevettem volna, ha nem az életéért küzdöttek volna odabent. Szóval, amitől rettegtem, hogy a férjem rosszul lesz szex közben, bekövetkezett. Csak éppen nem nekem kellett átélni, hanem egy számomra vadidegen nőnek, akivel ki tudja mióta vigasztalódik ez a...
Az érzelmek olyan széles skáláját éltem meg a várakozás órái alatt, amit egy átlagember évek alatt. Egyszerre voltam reményteli, dühös, reményvesztett, riadt, és még megannyi állapotban. Majd szétfeszített, hogy nem ronthatok rá, ha újra látom, de közben majd belehaltam a kétségbe, hogy elveszítjük-e.
Megúszta. Nem volt rövid műtét, hosszú lesz a rehabilitáció, de erős, fiatal, ha ő is akarja, rendes élete lehet - mondták. Nagyon megkönnyebbültem, aztán néhány másodperc múlva már arra gondoltam, hogy na ja, rendes élet, de kivel lesz neki az a rendes élet?
Tudta, hogy tudom. Persze, Tamás elmondta neki. Barátok, az a dolga. Egy hétig mégsem beszéltünk róla. Kínos csendekkel teltek a látogatások, egyikünk sem igen kereste a másik tekintetét. Aztán már muszáj volt mondani valamit, de készültem rá.
Ő kezdte el. Sírva kért bocsánatot, de nem tagadta, hogy hónapok óta tart a viszony. Azt mondta, nem szerelmes a nőbe, csak előtte nem kellett szégyellnie magát, mert már ilyennek ismerte meg. És hogy látta rajtam, hogy ő már nem annyira fontos nekem.
Gúnyos mosollyal nyugtáztam az előadást, majd elmondtam, hogy addig maradhat, amíg felépül, a gyerekeknek nem fogom elárulni, mi történt, ő ebben a kérdésben tegyen a belátása és lelkiismerete szerint.
A rehabilitáció után még hetekig kerülgettük egymást a lakásban. Csaba tett néhány kósza kísérletet arra, hogy megbocsássak, de ezek túlságosan erőtlenek voltak ahhoz, hogy higgyek neki. Végül elköltözött. Persze a gyerekek csak annyit tudnak, hogy apa és anya már nem szereti egymást annyira, hogy együtt maradjanak, de így van ez jól.
Hetente kétszer jöhet a gyerekekhez (és úgy látom hozzám is), de többször jön. Egyre jobban néz ki. Szomorú a tekintete, de lett benne valami határozottság, ami tetszik. Egyre többször teszem fel a kérdést magamnak, hogy meg tudok-e neki bocsátani, mert azt tudom - bármennyire is küzdök ellene -, hogy szeretem.
Nincs még válaszom, csak egyre több mosoly, és ez jó.