Közben megjelent Tamás is. Ő hozta be, de semmivel nem tudott többet, mint én. Nem bírtam ki, ott a kórházi folyosón nekiszegeztem a kérdést, honnan hívta Csaba?
Tamás leszegte a fejét, és halkan annyit mondott, nem ismeri a helyet, életében először járt abban a lakásban. Nem kérdeztem tovább, csak kerestem a tekintetét, hogy mondja tovább, ne kíméljen. Megértette, hogy nem titkolózhat tovább.
- Egy ágyban feküdt falfehéren, amikor odaértem - mondta most már határozottabban. - Egy fiatal nő lakása volt. Hidd el, semmit nem tudtam erről az egészről, még csak nem is sejtettem.
Leültem a legközelebbi székre. Nem sírtam, sőt, talán fel is nevettem volna, ha nem az életéért küzdöttek volna odabent. Szóval, amitől rettegtem, hogy a férjem rosszul lesz szex közben, bekövetkezett. Csak éppen nem nekem kellett átélni, hanem egy számomra vadidegen nőnek, akivel ki tudja mióta vigasztalódik ez a...
Az érzelmek olyan széles skáláját éltem meg a várakozás órái alatt, amit egy átlagember évek alatt. Egyszerre voltam reményteli, dühös, reményvesztett, riadt, és még megannyi állapotban. Majd szétfeszített, hogy nem ronthatok rá, ha újra látom, de közben majd belehaltam a kétségbe, hogy elveszítjük-e.
Megúszta. Nem volt rövid műtét, hosszú lesz a rehabilitáció, de erős, fiatal, ha ő is akarja, rendes élete lehet - mondták. Nagyon megkönnyebbültem, aztán néhány másodperc múlva már arra gondoltam, hogy na ja, rendes élet, de kivel lesz neki az a rendes élet?
HirdetésTudta, hogy tudom. Persze, Tamás elmondta neki. Barátok, az a dolga. Egy hétig mégsem beszéltünk róla. Kínos csendekkel teltek a látogatások, egyikünk sem igen kereste a másik tekintetét. Aztán már muszáj volt mondani valamit, de készültem rá.
Ő kezdte el. Sírva kért bocsánatot, de nem tagadta, hogy hónapok óta tart a viszony. Azt mondta, nem szerelmes a nőbe, csak előtte nem kellett szégyellnie magát, mert már ilyennek ismerte meg. És hogy látta rajtam, hogy ő már nem annyira fontos nekem.
Gúnyos mosollyal nyugtáztam az előadást, majd elmondtam, hogy addig maradhat, amíg felépül, a gyerekeknek nem fogom elárulni, mi történt, ő ebben a kérdésben tegyen a belátása és lelkiismerete szerint.
A rehabilitáció után még hetekig kerülgettük egymást a lakásban. Csaba tett néhány kósza kísérletet arra, hogy megbocsássak, de ezek túlságosan erőtlenek voltak ahhoz, hogy higgyek neki. Végül elköltözött. Persze a gyerekek csak annyit tudnak, hogy apa és anya már nem szereti egymást annyira, hogy együtt maradjanak, de így van ez jól.
Hetente kétszer jöhet a gyerekekhez (és úgy látom hozzám is), de többször jön. Egyre jobban néz ki. Szomorú a tekintete, de lett benne valami határozottság, ami tetszik. Egyre többször teszem fel a kérdést magamnak, hogy meg tudok-e neki bocsátani, mert azt tudom - bármennyire is küzdök ellene -, hogy szeretem.
Nincs még válaszom, csak egyre több mosoly, és ez jó.
