Szerelemből házasodtam, de azért a szememet sem csuktam be, amikor választottam. A lelke, a személyisége a fontos, meg fogod érezni, kislányom - ezt hallottam folyton a szüleimtől, de nem tudtam elképzelni, hogy életem végéig egy olyan férfi társa legyek, akire nem úgy nézek, hogy jaj, de szép ember! Sekélyes? Szerintem inkább őszinte hozzáállás. A nő legyen mindig gyönyörű, ápolt, kívánatos, a férfi meg jó, ha egy fokkal szebb csak az ördögnél. Ja, persze…
Mosolyogtak is a bajszuk alatt anyuék, amikor Csaba megkérte a kezem. Apu halkan meg is jegyezte, hogy tényleg nem vicceltem. A barna szemű, fürtös hajú, kajakos srác már az első kacsintásával elvarázsolt. Jó hosszan tudtam rajta legeltetni a szemem, hosszában és széltében is méretes volt az én drágám. Modern Kinizsi Pál, csak ő nem a török katonákat tartotta a hóna alatt tánc közben, hanem engem. Többet voltam a levegőben ilyenkor, mint a földön, de olyan biztonságban éreztem magam, mintha csak egy kényelmes karosszékben ülnék. Tudom, hogy ez nem elég egy boldog élethez, de Csabival minden más is passzolt. Értettük egymás humorát, imádtunk együtt enni, inni, filmet nézni, vagy csak úgy feküdni a fűben és csendben fürkészni az eget.
Két évig fürkésztünk, és mivel még mindig nagyon jó volt, úgy döntöttünk, hogy nekünk egymással kell leélni az életünket. Imádom azóta is az esküvői fotóinkat nézegetni. Hú, milyen szép pár voltunk! És milyen aranyosan néztünk egymásra majd’ minden fényképen
HirdetésTíz év eltelt azóta, és nagyon sok kapcsolat tönkrement a környezetünkben. Néha már kínosan éreztem magam attól, hogy mi voltunk a jó példa. A kedves, unalmas átlagpolgárok, akik békességben nevelgetik a gyerekeiket, és a családi drámának még a fogalmával sincsenek tisztában. Ami igaz, az igaz, nem sok hangos szó törte meg a csendet nálunk. Sőt, még a szerelem lángja sem hunyt ki ennyi idő után. Egy valami karmolászta csak a lelkem, amiért jó ideje szégyelltem magam.
Csaba még akkor is rendszeresen sportolt, amikor a második fiunk megszületett. Sok terhet rótt ez rám a hét több napján is esténként, mégsem bántam. Nekem volt közel, s távolban a legformásabb férjem, aki mások állítása szerint is egyszerűen elfelejtett öregedni. Lehetett volna ez magányos lapátolás is, de ő az egykori sporttársakkal járt le a Dunára.
Nem emlékszem, mikor fordult át a sportolok és a sport után legurítunk egy-két sört tevékenységek aránya, de hogy folyamatosan az utóbbi lett a fontosabb, azt nem volt nehéz kitalálni. Az izmok kezdtek kicsit puhulni, a pocak pedig roham sebességgel terjeszkedett először előre, majd minden irányba. Az sem volt túlságosan biztató, hogy Csaba ilyenkor bávatag mosollyal, büdös, alkoholos lehelettel létezett közöttünk, és nem zavarta, hogy mindezt a gyerekeink is látják, érzik. A még pár éve is színizom, 90 kilós férjem elhagyta a 120 kilós testsúlyt, és ütemesen közeledett a 130 kiló felé.
Mit tagadjam, nem erről álmodtam kislányként. Egyrészt nem tetszett, amit láttam, másrészt rettenetesen féltettem Csabát attól, hogy ebből nagyobb baj lesz. Abbahagyta a sportot is, mert elkezdett ugrálni a vérnyomása. Az orvos hiába mondta neki, hogy semmi más dolga nem lenne, csak diétázni, ledobni a felesleget, és élhetne 100 évig is akár az ő génjeivel és fizikumával. Ő azonban még rátett egy lapáttal, már a kenyérhez is kenyeret evett, és nevetett az egészen. A haverokkal továbbra is eljárt, hetente kétszer is, de már nem jött alkoholgőzösen haza, ez azért megnyugtató volt, talán felfogott valamit abból, amit folyamatosan mondtunk neki.
