"Mi ebben a rossz?"
Ebben az a rossz, hogy ma nagyobb "bűn" idősnek és enyhén demensnek lenni, mint hazugnak.
Ebben az a rossz, hogy simán megkérdezi, hogy "mi ebben a rossz?".
De ebben az a legrosszabb, hogy ezt simán megkérdezheti.
Mert szemrebbenés nélkül vesszük tudomásul, ha egy politikus szemrebbenés nélkül hazudik.
De ezért nem kell Amerikáig menni, nem kell nagy dolgokra, hőstettekre gondolni - jó itt nekünk a hétköznapi hazugság is. Elhisszük, hogy a járdára festett sárga csík az kerékpárút, hogy a füttykoncert az jámbor figyelem, hogy a bruttó az hazavitt. Elhisszük, hogy a cél, a politikus célja szentesíti az eszközt, még ha mi beledöglünk is.
De helyénvaló, hogy szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy a politikus eszköze a hazugság? Ráadásul nem is fél használni...
Miért is félne? Minimális a kockázat. Nem a lebukásé - az nem is érdekli -, hanem a következményeké.
Őt ugyanis nem kell szeretnünk, nem is kell neki sem az elnézésünk, sem a bocsánatunk.
A hazugságban lehet vergődni és lehet lubickolni. Egy ideig. Aztán csak vergődni lehet.
Csak a vergődés marad akkor is, ha egyértelmű a jószándék, ha kegyes a hazugság. Ha nem most jön, ha még soká várat magára a pillanat, amikor "ki kell mennünk a reptérre", akkor hamarosan lebuknak, akkor elszólja magát valaki, mert ők, a "beavatottak" is vergődnek a hazugságból maguk köré font hálóban.
Ideig-óráig lehet azt hazudni, hogy "éppen hívni akartalak", hogy "pont az orrom előtt ment el", hogy "nem én voltam", egy ideig lehet lubickolni push-up melltartóban és hasszorító bugyiban, de az igazság, a meztelen igazság jó esetben kiderül, vagy ha mégsem, elég büntetés a hazugnak, hogy együtt él az igazsággal.
Hazudhatunk tehát magunknak bármit, bicikliutat, jámborságot, rendet, békét egyetértést, jólétet és jól mutató számokat, lapos hasat, hegyes cicit, az idő úgyis az igazságnak dolgozik.
