Pedig mások figyelmeztettek!
– Ha ezt előbb tudtam volna – sóhajtják fájdalmasan, kiabálják dühösen, állapítják meg rezignáltan a válás szélére jutottak, ki-ki vérmérséklete szerint.
Mit is kellett volna tudni vagy időben észre venni? Nos, tudni inkább lehetne…
Azt például lehetne tudni, hogy a szeretet nem pusztán érzés, hanem döntés, elhatározás, elköteleződés.
– Már nem inspirált a kapcsolat – magyarázza szakítását a harminc körüli Márton. Szavaiból azt veszem ki, hogy eltűnt az a lángoló szenvedély, amivel belevetette magát a szinte azonnali összeköltözésbe. Szerelem volt az első látásra. De csak arra. Az nézeteltérések megbeszélésére, a nehézségek közös megoldására, a teljes közösségvállalásra már nem futotta belőle. A szakításról még „időben” döntött: az együtt töltött néhány év alatt nem született gyerek, igaz, nem is szerepelt a terveikben.
Azt is lehetne tudni, megfelelő önismeret birtokában, hogy mennyit bírok, mik az igényeim, hol vannak a határaim.
– Túlvállaltuk magunkat – véli Dorottya – a harmadik gyerek után már nagyon kimerült voltam, de a férjem minden áron a baráti társaságban „menőnek” számító négy-hat-nyolcgyerekes családot akart. A férjemet szerintem leginkább az motiválta, hogy szerette volna ő is kiváltani az emberek csodálatát. Amikor megszülettek az ikrek, azt éreztem, az „én kontómra” akart nagyobb családot. Fáradt voltam, lestrapált, és az öt gyerek után már az alakom sem olyan volt, mint amikor megismerkedtünk. A csinos, fiatal munkatársnővel nem tudtam fölvenni a versenyt, aki miatt a férjem elhagyott. A nagymamám szavai csengtek a fülemben, amit a háborús emlékeiből szűrt le magának: annyi gyereket vállalj, amennyit egyedül is föl tudsz nevelni. Máig úgy gondolom, ha megmaradtunk volna a három gyereknél, akkor még most is együtt lennénk.
Hirdetés
Tudni lehetne, hogy azonos érdeklődési körű, hasonló háttérből jövő fiatalok hosszú távon esélyesebben értik majd meg egymást.
– Tamás motoron gördült be az életembe – meséli Gréta, – s nagyon „alternatív” külseje volt. A szüleimnek persze nem tetszett, de nem is ezt kifogásolták, hanem azt, hogy untatják a kiállítások, színházba nem szeret járni és sosem jött el, amikor a barátaimmal kamarazenéltünk. Én kezdetben elmentem vele a motoros programokra, és lentről néztem, ahogy siklóernyőzik, de mindig kívülálló maradtam. Már az esküvőnk szervezésekor láttam, hogy jóformán semmiben nem egyezik az elképzelésünk és az ízlésünk, de már nem mertem visszakozni. És még szerelmes is voltam… Ez persze elmúlt, a házasságunknak sok veszekedés után vége lett.
Tudható volna az is, hogy nem érdemes úgy belemenni a házasságba, hogy „majd én megváltoztatom”. Nem fog menni.
