– Édes volt, amikor spicces volt – emlékszik együtt járásuk idejére Kornél, – mindig sokat nevetett és butaságokat csacsogott. Mivel a mi családunkban csak ünnepekkor koccintottunk, és akkor bontottunk bort, ha vendégek jöttek, úgy gondoltam, ha elveszem Emőkét feleségül, ő is ehhez fog alkalmazkodni és megkomolyodik. Jó hatással leszek rá és még a dohányzásról is le fog szokni, hiszen látja, mennyire utálom a cigaretta szagát. Kudarcot vallottam, pedig kitartóan próbálkoztam, hogy a káros szenvedélyeit elhagyja. Inkább engem hagyott el.
Egy darabig tud valaki a párja kedvéért, szerelemből „lábujjhegyre állni, de lábujjhegyen nem lehet leélni egy egész életet”, ahogy egy pszichológus barátnőm fogalmazta.
Szóval fenti beszélgetőtársaim tudhatták volna, hogy nem sok jó sül ki ebből az ismeretségből. Mindegyiküket megkérdeztem, ha néhány randi után valaki figyelmezteti őket arra, amit maguktól is tudhatnának, csak valahogy mégsem akarják meglátni, akkor vajon vissza tudta volna tartani attól, hogy belemenjenek a kapcsolatba?
A négyük közül csak egy mondta hogy „talán”, ő is meglehetősen bizonytalanul, a többiek elismerték, hogy senkire nem hallgattak volna, mert… Ki tudja, miért. Talán ha megvárták volna, amíg a szerelem elmúlik, és józan fejjel tudnak döntést hozni… Talán ha nem félnek annyira, hogy ha ezt a lehetőséget elszalasztják, nem találnak mást… Talán ha több önbizalmuk van, vagy jobban ki tudnak állni magukért…
Pedig a fenti csapdák elkerülhetők lettek volna, ha szem előtt tartják, ami tudható.
Észre venni már nehezebb. Mit is?
Nehéz észre venni, hogy a másik nem olyan, amilyennek mutatja magát.
– Kati feltűnően csinos volt, mindenki engem irigyelt, – meséli Antal – sőt még okos is, elsőre fölvették a jogra. Kedves volt és nyilvánvalóan szerelmes belém. Az apám cége nagyon beindult, hamarosan én is társultam, sikeres és gazdag üzletember lettem. Az esküvőnkig minden felhőtlennek tűnt. Aztán jöttek a hétköznapok, a feleségemről a szüleim megállapították, hogy konyhatündér, és megfogtam vele az Isten lábát. Mégis valami hiányzott. Hogy is fejezzem ki… Én egy kedves, bújós asszonykára vágytam, s volt helyette egy gyönyörű, hideg kirakati bábu, akinek fontosabb volt, hogy ne menjek be cipővel a lakásba, ne tegyem le a bögrét az asztalra alátét nélkül, ne mozdítsam el a díszpárnát, mint az, hogy egymást átölelve nézzük a tévét.
Legtöbbször persze nem szándékosan vezeti félre az egyik szerelmes a másikat. Az intenzív érzelmek olyasmit is előhoznak belőlünk, amit a mindennapokban nem szoktunk tenni. De erre talán még ráébredhetünk, és lehet, hogy ha nem is annyira lovagias vagy házias, amilyennek most látszik, megfelelő társunk lesz.
Az azonban alig-alig vehető észre időben, ha nárcisztikus személy hálójába kerültünk. Ezt a személyiségzavart egyetlen beszélgetés alapján szakember legyen a talpán, aki fölismeri.
Sokan osztották meg velem a nagyon fájdalmas tapasztalataikat: évekkel, évtizedekkel a válás után tudták csak azonosítani volt párjuk nárcisztikus vonásait. Ez segített nekik, hogy végre ne magukat okolják a család széthullásáért, ne tekintsenek magukra mint értéktelen, szerethetetlen, selejtes emberre, aki megérdemli a sorsát.
Ők azok, akik felvetésemre azonnal rávágták: ha ezt előre tudom, eszem ágába se jutott volna, hogy összeházasodjam vele!
Hirdetés(A fotók illusztrációk.)
