Ezt nem akarom, nem egyezek bele. Végtelenül szeretem az unokáimat, de én nem tudom és nem is akarom rájuk áldozni az életem és nem is vagyok adós senkinek. Hat évvel tovább dolgoztam, mint azt kellett volna, hogy végre nyugdíjas legyek.
Keményen dolgoztam azért, hogy a lányom elvégezze az egyetemet, utána pedig segítettem neki és a családjának a lakás törlesztőrészletét fizetni. Most már magamnak akarok élni, csak egyszer voltam a tengerparton. Az az álmom, hogy vegyek egy kisebb házat valahol a tengerparton, hogy legyen egy kis kertem, tele magnóliával, hogy nyugodtan és kényelmesen élhessem a hátralévő életemet.
Valamikor nagyon szerettem kötni, minden barátnőm irigyelt érte. Az utóbbi 20 évben nem volt se erőm, se időm még olvasni sem, pedig van egy méretes könyvgyűjteményem. A könyveim felét még át sem lapoztam, nem hogy kiolvassam őket. Lehet, hogy egyes emberek azt fogják mondani, hogy egoista vagyok, de nekem is jár a szabadság, az álmodozás, a béke és a csend.
Nem utasítom vissza azt, hogy az unokáimmal legyek amikor szükségük van rám, ha kell akkor az egész vakációt velük töltöm. Az unokáim erőt adnak nekem, velük nem unatkozom. De azt, hogy mindig velük legyek és vigyázzak rájuk, na azt már nem.
A lányom és a vejem véleményére, csak ennyit mondtam: “Drága gyermekeim családot alapítottatok, gyerekeket vállaltatok, tehát a gyerekeitekbe be kell fektessétek az erőtöket, a szabadidőtöket, vigyáznotok kell a jövőjükre. A fiúunokám 12 éves, a kislány pedig 3 éves. Édes gyermekeim valahogy sikerült neveljétek a gyerekeket amíg én dolgoztam, akkor most miért kéne változzon valami? Igen most már nyugdíjas vagyok, de élni akarok, egy évet, kettőt, ötöt, nem számít, annyit amennyi még hátra van, de azok a percek csak az enyémek.”
(ketkes)