Fotó:Károly Szappanos

Soha nem gondoltam volna, hogy 30 éves koromra eljutok oda – mint a fater – hogy egyfajta kellemes romantikával gondolok majd a katona éveimre. 2001-ben soroztak be. Akkoriban már nem volt akkora divat a katonásdi. Sőt!

Kimondottan vegyes érzelmek émelyítették a gyomrom. Persze, imádtam én is kiskoromban katonásat játszani, ugráltunk a bokorban, kúsztunk-másztunk a műanyag Kalasnyikovval, de azt, hogy mindezt élesben, az kurvára más. Nem is a beszariságból jött az ellenkezés, hanem a várható viszonyoktól. Eléggé maga alatt volt akkoriban a tépázott néphadsereg, igazi első osztályú szopóágnak ígérkezett az egész sztori.
Aztán a 9 hónapból végül hármat sikerült a tapolcai kiképzőközpontban tölteni, ahol szakszerűen megtanítottak arra, hogy hogyan kell profin megdögleni. Aztán jött az alakultnál töltött hat hónap. Ez már merőben más tészta. Vegyes érzelmekkel, zseniálisan idióta és félelmetesen életszagú tapasztalatokkal.

Aki nem vágja még, akkor most egy kis gondolatpornó jön, apró emlék-koktélcseresznye darabokkal. Lesznek benne járművek, de akit ez nem érdekel, az lépjen a TC-re, akit meg igen, az vegyen maga mellé egy üveg jó kis házipálinkát...

2001-et írtunk. Véget ért a technikum, már nyakig a melós éveket tapostam. Hol jobbra, hol balra, de a Barbakán évszázados falai mindig hazavezettek – még ha néha négykézláb osontunk is mint a macska. Aztán egyik nap anyám azzal fogadott, hogy megkaptam a behívom. Pff. Fasza...
Rövid história a hadkiegen némi allergiával, de a hírekkel ellentétben konkrétan szartak rá. „D” kategória, kell az ember. D... a dé az azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindenre alkalmatlan vagy, az egyetlen fegyver amihez hozzáférsz, az a konyhakés + instant basztatás. Mindenkitől. A „D” azért volt szép, mert ekkor már 2 megnyert Mountain Bike Nemzeti Bajnokság volt mögöttem. :D. XD baszod…
Na mindegy, menni kell, végül is ez az első és legfontosabb dolog egy férfi életében. Mondták. Mentem. Mázlim volt. A beosztásokat csináltam. KURVANAGY mázli volt.

Megvoltunk. Kaptam bemérő kiképzést, geodéta múltra visszatekintőleg. Irány Pécs. Tüzérség. Nabammeg, de legalább „otthon”.
Ismerkedés a D-20 ágyútarackkal.

Fülvédő nélkül lövetés ágyútalpon ülve, meg ilyen baromságok.

Egy frusztrált, velem kb. egyidős hadnagyocska, oldalán egy gecinagy Berettával. Most visszagondolva teljesen kész arc...
Aztán meguntam ezt a teenagerdreamcomingtrue-t, mindenhová elérő kezeimmel áthelyeztettem magam. Így kerültem a felderítő szakaszhoz. A felderítő szakaszban az volt a jó, hogy mindig gyakorlaton voltak. Ha már szívunk, tanuljunk is valamit, mehet a Vietnam feeling... ez most sem tudom jó ötlet volt-e.

Felszívtuk magunkat, összeállt egy elég elbaszott csapat, de elég hatékonyak voltunk együtt.

Sán (bal 2) – aki bárhol, bármikor képes elaludni. Vati (jobb 2) – a gonosz törpe, aki mint a sün ment és kiszagolt mindent. Búra (jobb) – a később a keresztségben „Ratfucker” nevet kapott Ural-4320 tip. általános célú, 6×6 hajtásképletű tehergépkocsi sofőrje...

...és Szecsődi (fent) – a „Little Dragon” sofőrje (Ő talált rám az Indaneten, és bombázott le némi eredeti fotográfiával. Köszi Pista!)

Szóval a BTR-80 helyett két Uralt kaptunk. Annyira nem ver oda, de szegény ember vízzel főz, úgyhogy felpiszkált benzinnyomással tettünk a csapat maradék részét képző három szerződéses tiszthelyettesünket.

Hát...:) Lehet elkalandozni...

(El se indítsd számítógép hangszórón! Minimum egy jó füles vagy Hi-Fi!)

Így vágtunk neki a 2001-es USA-Magyar közös hadgyakorlatnak. Meg persze egy komplett Tesla szobai hangcuccal a platón. Népszerűek voltunk a bevagonírozásnál. 24 óra vonatozás, majd éjjel érkezés és kivagonírozás Várpalotán. Aztán felállt a menet. Nyár vége volt, ponyvát félig hátrahajt, zene be, és mentünk. Nem úgy kell ezt elképzelni, mint egy sima teherautó konvojt. 50 kocsi, egyenként 10850 ccm, benzines V motorok. Éjjel, az első kocsin meg üvölt a zene. Kötelező élmény. Sán persze aludt...

Úgy szeptember 7-8 körül érkezhettünk meg, az utolsó egységek között. A pirkadatban amikor behajtottunk a „pláza parkolóba” nem semmi látvány fogadott minket.

Darth Vader birodalmi hadosztályait, úgy rúghattuk volna seggbe akkor összel mint a nagypofájú ötödikeseket. Mondom a menüt.

Az amerikaiak már akkor a halálcsillag elpusztítására készültek, töménytelen mennyiségű hadianyag volt felhalmozva. Ahogy kibukkantunk az erdőből, félelmetes mennyiségű teherkocsit láttunk.

Érdekes szösszenet, hogy a teherautókat kivétel nélkül csajok vezették. A kis 20 tonnás vasaktól, az orbitális méretű trélerekig mindet. Kutatások szerint a nők sokkal nyugodtabb sofőrök, és az amik ezt komolyan veszik. Szóval láttunk 1.50-es csokibabát 100 tonnás szerelvénnyel és zseni volt a kiscsaj.

Legtöbbje a jó öreg M35-ös volt, de egy csomó ismeretlen sokkerekes tréler is állt a "depóban". Sejteni lehetett, hogy ezek nem sportkocsikat cipeltek. Aztán a pitvarban tekergés után beértünk oda ahol kicsit baljósabb lett a kép.

Az M2-es Bradley páncélosok közé értünk.

Ezekből a finom kis 28 tonnás cicuskákból egy 27 mm-es gépágyú figyelt kifelé, és rakétáktól vállasodtak. Itt már eléggé tépték a lelkek gitárajit, ütötték a dobot, és akkor elsötétült minden. Nem tudom nagyon leírni azt az érzést, amikor kora hajnalban az ember lépésben beér egy M109-es Paladinokból álló sorfal közé.

M109 Paladin - Ennyi...

Ezek a mai napig a világ legfejlettebb önjáró lövegei közé tartoznak, 155 mm-es lövegük 30 km-re hord – és később láttuk, hogy pontosak. Nem kicsit. Nagyon pontosak, félelmetes romboló erő mellett. Hát velük fogunk játszani... háborúsdit... érzed.

Jó, mondjuk mi is hoztuk amink volt. Nem olyan sokat, de azért így együtt látni a ruszki technikával... ha ezek nem egymással vannak elfoglalva, már rég a Klingonok jelentenék a problémát.

2Sz1 Gvozgyika önjáró löveg

Szóval ott sorakoztak szépen a T-72M1-es harckocsijaink, egy nagy adag 2Sz1-es Gvozgyika, egy ütegnyi BM-21 Grad sorozatvető – ami Sztálin orgona néven került be a köztudatba még a második világháborúban, de lényeges változtatás nélkül még ma is elég félelmetes fegyver, ami oroszos finomsággal oldja meg a területlefogás kényes feladatát.

El lehet képzelni mit művel a „zónával” egy egész ütegnyi BM. Látványra annyi, hogy egy hegyoldal felemelkedik, aztán visszahull. Jártunk kint a zónában egy ilyen csapásmérés után, hááát... a nagyim nem kapál olyan porhanyósra...

Aztán belefutottunk egy valag BTR-be, és egy szakajtónyi

BMP-1-esbe – amit állítólag egy hölgy tervezett, ja ez is legalább annyira lett feminin mint egy Impreza STI...

BMP-1-es lövészpáncélos

Így érkeztünk hát meg, volt egy kis egészséges izgalom, meg egy nagy adag kíváncsiság bennünk, de ezt egyelőre napoltuk a „kempingezés” okán, fel kellett építeni a „harcálláspontunkat”.
A gyakorlat napjai viszonylag egyhangúlag teltek. Reggel összelapátoltuk magunkat, majd végrehajtottuk a kijelölt feladatot. Második napra már megvoltak a bejáratott fedezékeink. A feladat az volt, hogy a képzelt ellenség és a saját tüzérség között elhelyezkedve pontos koordinátákat szolgáltassunk az ellen pozíciójáról, majd rövid rádióforgalmazás, és vártuk hogy jöjjön az áldás. Igazi filmbeli meló volt, találtunk két frankó sziklahasadékot, álcáztuk magunkat, és naphosszat bent döglöttünk az álcaháló alatt. A gyakorlat végére volt tervezve egy korrekt kis háborús imitáció ami ígéretesnek hangzott, mi addig is ökörködéssel ütöttük el az időt.
Kedvenc szórakozásunk volt például az ún. fakultatív gépjárműves technikai edzés. Ez a valóságban a manapság rendkívül népszerű autós szakág hazai úttörőmunkálatait jelentette.

Drifteltünk. Urallal.

Igazából nem sok minden maradt meg. Hideg víz, az volt, meg baszott nagy por is. Ja, apropó por! Megvan egy gépkocsis menetgyakorlat is, ahol kb 100 km-t tettünk meg terepen. Legyen annyi elég, hogy nem elől mentünk. Ha az ember nem állt a felhajtott ponyva szélén a plató közepén, annak vége volt. Sán Feri jó szokása szerint alvással ütötte el az időt. Végigterült egy fegyverládán, és békésen pihent, amíg át nem változott egy pompei múmiává. Legalább 2 centi por fedte, és békésen aludt. Természetesen rajzoltunk rá.

Aztán jött amire senki sem számított. 2001. szeptember 11-én ment a nyüzsi reggelinél, hogy „valami történt”. Biztos hogy valami történt, mert eddig nem ücsörögtek a tábor minden posztján tagbaszakadt állig felfegyverzett amerikai katonák. Mi még semmit nem tudtunk, néztük a kétméteres hegyomlásnyi afro-amerikai kollégát, aki ült egy tűzrakó hely mellett. Rátekerve annyi lőszer, mint egy harckocsi lánca, kezében M16, hátán valami nagyobbacska kéziágyú. Ült ott üveges szemekkel, mint egy elérzékenyült birodalmi lépegető. Mi meg csak tekergettük a nyakunkat a felettünk percenként elhúzó AH-64 Apache-ok után.

AH-64 Apache harci helikopter

Aztán a kantin előtt ácsorogva megjöttek a hírek. Esküszöm, nagyon fura érzés volt. Őszintén megmondom, különösebben nem döbbentünk meg, - sokkal inkább azon tűnődtünk hogy mi lesz most, leginkább velünk – viszont szürreális élmény volt látni, hogyan élik meg az amerikaiak ezt az egészet. A férfiak fura ködös tekintetű transzba estek, a nők közül nem egy sírt. Az amúgy mindig szívélyes „kollégák” eltűntek, bezárkózott az USA kontingens.

Háborúba nem vonultunk ugyan, de az őrséget megerősítették. A posztok adottak voltak a táborban, de az erdőben bóklászva többször akadtunk turbánosokra leső Bradleykre egy-egy ösvényen. Túl nagy sikerrel nem járhattak, de mindent megtettek a terület biztosításáért. No persze, a hű szövetséges sem maradhatott rezignált. Jött a parancs, hogy nálunk is erőfeszítéseket kell tenni őrszolgálat frontján.
Na püff neki. Ofkorsz tiszthelyetteseink önként jelentkeztek az első napra – helyettünk. Nagyjából a bejelentés és a pár „ez ám a bajtársiasság” után 10 perccel kezdett el szakadni az eső. Annyi szabadságot kaptunk, hogy mi csinálhattuk a beosztást. Mindenki megkapta a szolgálati sátorlapját (eső ellen, muhaha) – és, ez a kemény, egy „harci” szívlapátot. Nem vicc, a kezünkbe nyomtak egy, azaz 1 darab lapátot, amit váltásban használhattunk. Néztem rá mint a bagoly... aztán naivan megkérdeztem, hogy akkor ezt most itt hogy, mire mondták hogy üssünk... vagy csapjunk zajt.

Erre mondjuk nem hat az EMI.

Aztán végül lezajlott a gyakorlat. Eredményesen, vezetőink legnagyobb megelégedettségére. Elég hiteles imitáció volt, és minden felvonult, ami lőni tudott. A legsokkolóbb élmény az az amerikaiak zárótüze volt – amit  legalább két sorozatvető üteg együttes tüze követett. Ezek után megindult a gyalogság amit a helikopterek segítettek. Az Apache-ok a fák lombkoronájába süllyedve várták a go!-t...

...a magyar Mi-24-esek pedig a mi fedezékünknél alacsonyabbról, közvetlenül a fejünktől 10m-re eresztették el a nem irányított rakétáikat.

...és ez még csak játék volt, de így is letaglózott...

Szép volt, jó volt. Azt gondolom,  hogy alapvetően nem volt teljesen halva született ötlet ez a sorkatonaság. Ha más keretek között, de amit ott átadhadnának a férfiaknak, akkor az a szó szerint vett túlélés képessége... és soha ne jöjjön el az az idő, hogy használni kelljen... mert ez csak a filmeken szól hősiességről...