A könnyeim csak potyogtak és nem tudtam másra gondolni, csak arra, milyen sok percet szalasztottam el, amikor együtt lehettünk volna, amikor a hangját hallhattam volna. Amíg élt, azt hittem ez örökre így lesz. Soha nem éreztem azt, hogy talán most beszélek vele utoljára. Most azonban tudom, hogy minden kihagyott ebéd egy vissza nem térő alkalom, amikor az én drága édesanyámmal lehettünk volna.
Soha nem hittem, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor meglátogatnám, de már nem lesz kit. Olyan erős volt és jóltartotta magát, hogy mehetett el? Már nem lehetünk vele, de egy dolgot még tehetek, édesapámmal törődhetek. Számomra nem marad más, csak a kínzó fájdalom, az elszalasztott pillanatok miatt és egy esély, hogy édesapámmal ne kövessem el ezt a hibát.
