Nem az a baj, hogy háttérképnek használjuk a teremtett világot, de még akár emberi kapcsolatainkat is, hanem hogy eközben elfeledkezünk mindarról, ami nem posztolható.
Másrészt: miért szól ennyire rólunk (és az általunk lerombolt természetről) a kép, amit közvetíteni szeretnénk és miért nem arról a közösségről, amit építhetnénk azzal, hogy jobban vigyázunk magunkra, kapcsolatainkra és a környezetünkre?
Persze, lehet, hogy ezek egyáltalán nem vagy nem így függenek össze. Mindenesetre a belső szoba valószínűleg nem csak akkor kulcsfontosságú, amikor folyamatos verbális inger ér, hanem akkor is, amikor képek özönében élünk. Istenhez, egymáshoz és a természethez kapcsolódni nem lehet Instán keresztül, csak csendes, képmentes jelenléttel. Hiszen őrizni kaptuk, nem letaposni vagy sanyargatni a testünket, a másikat és a teremtett világot. Nem is azért, hogy hivalkodjunk vele. A természetvédők tehát nem véletlenül figyelmeztetnek: őrizzük és védjük meg titkos helyeinket. Ha pedig megosztjuk, legalább a helymeghatározást kapcsoljuk ki. De időnként, talán az a leghasznosabb, ha nem is viszünk magunkkal telefont és hálózat nélkül próbálunk meg csatlakozni – egy másik hálózatra.
