Lenkey János tábornok elképesztő ember lehetett. Amikor le kellett volna vernie lengyel testvéreink forradalmát, ellenszegült az osztrák parancsnak, sőt, Galíciából, a mai Lengyelország területéről egy egész század huszárral (!) hazaszökött az 1848/49-es forradalom megsegítésére. Maga Petőfi Sándor írt erről verset a "Lenkei százada" című versében.
Később a délvidékre vezényelték, ahol az ő ezredében harcolt a legnagyobb magyar betyár, Rózsa Sándor is embereivel. Nem kevés gond lehetett a betyárokat a katonás rendhez szoktatni... Talán a világon is egyedülálló módon engedélyezte számukra a karikás ostor fegyverként való használatát, a szokatlan fegyver pedig komoly riadalmat keltett az ellenség köreiben.
Ezután a bevehetetlen komáromi erőd védelmével bízták meg - és hogy ezt el tudja látni, álruhában szökött át az osztrák ostromzáron sikeresen.
A világosi fegyverletétel után - lengyelországi "dezertálása" miatt - Haynau az egyik legkeresettebb ellenségének tartotta. Kivégzésére a "többiekkel" csak azért nem került sor, mert kalandos életútja végén elvesztette mentális egészségét. Szerafinát, lengyel szerelmét szólongatva halt meg 1850. februárjában a nedves börtönfalak között. Temetése kis híján forradalmi megmozdulást váltott ki. Emlékét ma is márványtábla őrzi.
És a különleges csavar a történetben: testvére, Lenkey Károly szintén tábornoki rangban harcolt a magyar szabadság védelmében és nem kevésbé kalandos utat járt be!
Te segíts aranyhajú!
- részlet T. Ágoston László A két Lenkey c. történelmi regényéből -
Az aradi vár börtöncellává alakított földszinti szobájában ült egy koszos priccsen. Tábornoki atillája gyűrött, pecsétes, a rangjelzés helyén felfeslett a varrás. Szeme alatt az átvirrasztott éjszakák szarkalábai, hosszú, hajdan nyalkán pödört bajsza belelógott ápolatlan szakállába. Révedező tekintettel meredt maga elé, mint aki minden erejével el akarja feledni a jelent, hogy a múltból merítsen erőt az eljövendő borzalmak elviseléséhez.
- Szerafina, te aranyhajú, most segíts! Ezt még túl kell élnem...- motyogta maga elé. - Szerafinám, egyetlen szőke angyalom...
- Már megint az angyalkáját szólongatja - nevetgélt a szuronyos puskával sétálgató őr, s intett a társának, hogy figyeljen. Hosszúra nőtt szász legény volt az őr. Odaállt az ablakhoz, s kiöltötte a nyelvét a fogolyra. Ő meg felhördült, mint a láncra vert vad, felragadta a keze ügyébe eső tányért, és az ablakhoz vágta. Amikor kissé lecsillapodott a dühe, újra visszatért az ábrándjaihoz.
- Látod, aranyhajú, mindig dühítenek. Az őrületbe akarnak kergetni. Jó néhány csatában megvertem őket, most ezzel törlesztenek. Ernst hadbíró azért faggat, hogy áruljam el a társaimat, és az én cellám elé küldi a legkomiszabb bakáit. Már minden ablakom kitört, nem tudom elviselni a kárörvendő vigyorukat. Egyedül te tartod még bennem a lelket, aranyhajú. Segíts nekem, hogy bátran állhassak hóhéraim elé!
Fölállt, megtapogatta elzsibbadt tagjait, s az udvarra néző ablakhoz lépett.
- Két éve még milyen boldog voltam veled... Ugye te is, aranyhajú? Emlékszem, nyárutón, amikor együtt lovagoltunk atyád, Potocky gróf birtokán.... Arany hajad lobogott a szélben, a szemed kék, akár a felhőtlen ég... Tudom, soha se látlak többé, és az eget is legföljebb egyszer nézhetem meg, amikor a kivégzésre visznek. Aztán a kerületi bálon, Sztaniszlauban... hogy táncoltál, hogy nevettél... Arany hajad most is itt lóg a nyakamban medalionba zárva ereklyeként. De hol van már az a régi, büszke kapitány, és hol van Szerafina kontesz, a gondtalan, csacsogó kis angyal?
- Én hittem, hogy a népek szabadságra születtek, s hittem, hogy boldoggá tehetlek téged... Már semmiben se hiszek. Csak benned, s abban, hogy meg kell halnom. Tudom, akkorát vétettem a császár ellen, hogy azt meg nem bocsáthatja. Ernst is mondta az első kihallgatáson, hogy bárki kaphat kegyelmet, de az én bitófámat már készíti az ács... Azt mondta Görgey, mielőtt letettük a fegyvert az oroszok előtt; tagadjunk, amit csak lehet, s el is égettük az iratokat. Én nem félek a hóhértól, amit tettem, a lelkiismeretem diktálta, s újra megtenném, ha visszaadnák a kardomat. Magyar vagyok, még ha Bécsben neveltettek is. De nem ez a fontos, hiszen Damjanich szerb, Guyon angol, Bem lengyel, Mack morva, Leiningen osztrák, a fivére ellenünk harcolt, de mind igaz férfiak. És most mi itt valamennyien szánandó rabok vagyunk. Nem a haláltól félünk, hanem a vesztett ügyet siratjuk, s titeket, akiknek élnetek kell tovább...
- Tegnap levelet csempésztek át hozzám Töröktől. Azt írja, Görgeyt pénzen vették meg a muszkák. Ő szabad, Ausztriába ment. Én nem hiszem. Bár ebben a fölfordult világban a legkiválóbbak is meginoghatnak... Istent kérem, segítsen elviselni ezt a nyomorúságot, és ne vegye el az eszemet! De ha meglátom ezeket a vigyorgó, ostoba bakákat a cellám előtt, meg Ernst hadbíró rókaképét, szeretném rájuk omlasztani a várat. Brzezányban éreztem hasonlót, amikor Paar ezredes lecsukatott, mert nem ölettem halomra a lengyeleket Sztaniszlauban. A te véreidet, Szerafinám! Ha újra kezdhetném, most se cselekednék másként, hidd el nekem, aranyhajú!
- Két hónapja még ünnepelt tábornok voltam, a hős Lenkey. Négylovas hintóval készültem hozzád, hogy boldoggá tegyelek. És ki tudja, két hónap múlva nem fekszem - e temetetlen hullaként a várárokban?... Tudom, te most is aggódsz értem, hisz’ őszintén szeretsz, akár csak én téged, de lásd be, egyetlenem, számomra nem létezett más út. Te se becsülnél, ha megalkudtam volna. Elmenekülni, elfutni a hóhér elől? Hová? Kihez? Minek? Férfinak születtem, s ha Isten engedi, akként is halok meg.
A folyosón kemény, csizmás léptek kopogtak végig, aztán rövid, katonás vezényszavak. Végül a főfoglár borízű hangja a nevét szólította:
- Herr Lenkey, kommen Sie sofort!
Kezére bilincset raktak, s két fegyveres őr kísérte a reggel óta ülésező hadbíróság elé. Ezen a napon ő volt a negyedik vádlott. Karl Ernst őrnagy, törzshadbíró feje fölött 1849 szeptember 14-ét mutatott a naptár...
A könyv 2490 forintos áron (+postaköltség) megrendelhető az alábbi email-címen:konyvrendeles@tagostonlaszlo.hu
.jpg.600x0_q85.jpg)