Halála előtt a nagymamám megkért, hogy egy évvel az eltávozása után tisztítsam meg a sírkövén lévő fényképét – csak én. Amikor megtettem, megdöbbentő felfedezést tettem
Írta: Kovács Rita
„Egy évvel azután, hogy elmegyek, tisztítsd meg a sírkövemen lévő fényképet. Csak te. Ígérd meg nekem” – suttogta a nagymamám, amikor elmondta utolsó kívánságát. Egy évvel azután, hogy eltemettük, elmentem a sírjához, hogy betartsam az ígéretemet. Miközben nekiálltam a fénykép megtisztításának, egy váratlan felfedezés szó szerint levegőt vett ki belőlem.
A nagymamám, Kovács Edit – vagy ahogy a szerettei hívták, „Editke” – volt az én világom középpontja. A háza most üresen kong, mintha hiányozna belőle a zene, amely az életét jelentette. Néha még mindig reflexből a telefon után nyúlok, hogy felhívjam, csak hogy egy pillanattal később eszembe jusson: ő már nincs többé. De még halála után is tartogatott számomra egy meglepetést… egy olyan ajándékot, ami örökre megváltoztatta az életemet.
„Ébredj, kiscsillag!” – hangzott minden reggel az ismerős köszöntés, ami melegséggel töltött el. Gyerekkoromban minden nap ezzel indult: Nagyi Edit óvatosan fésülte a hajamat, miközben régi dalokat dúdolt, amelyeket állítása szerint az édesanyjától tanult.
„Te kis csintalan” – nevetett, miközben próbálta kibogozni a gubancokat. – „Pont olyan vagy, mint én voltam a te korodban.”
„Mesélj arról, milyen voltál gyerekkorodban, Nagyi!” – kérleltem, a fürdőszoba kopott szőnyegén ülve.
„Hát,” – kezdte csillogó szemmel, miközben a tükörben rám nézett – „egyszer békákat tettem a tanárom fiókjába. El tudod képzelni?”
„Nem mondod komolyan!”
„De bizony! És tudod, mit mondott az anyám, amikor megtudta?”
„Mit?”
„Azt, hogy a legkeményebb szíveket is meglágyíthatja egy kis kedvesség.”
„És?”
[ ]„Soha többé nem fogtam békát!” – nevetett.
Ezek a reggeli pillanatok alakították a személyiségemet: a történetek és a gyengéd érintések révén átadott bölcsesség formált engem. Egyik reggel, miközben a hajamat fonogatva ültem előtte, könnyeket láttam a szemében.
„Mi a baj, Nagyi?”
Elmosolyodott, az a szelíd mosoly, amit csak ő tudott, és közben tovább fonta a hajamat. „Nincs semmi baj, kiscsillag. Néha a szeretet csak úgy túlcsordul, mint egy napfényes csésze.”
Az iskolába vezető séták mindig kalandokat rejtettek. Nagyi Edit minden utcasarkot egy új világgá változtatott.
„Gyorsan, Évi!” – suttogta, miközben elbújtunk a szomszéd néni hatalmas juharfája mögött. – „Jönnek a járdapirátok!”
„Mit csináljunk?” – kuncogtam, játszva az izgatott szerepet.
„Elmondjuk a varázsszavakat, természetesen” – szorította meg a kezem. – „Biztonság, család, szeretet – ezekkel bárkit elijeszthetünk!”
Egy esős reggelen láttam, hogy kissé sántít, bár próbálta elrejteni. „Nagyi, ugye megint fáj a térded?”
„Egy kis eső nem állíthat meg minket, drágám” – válaszolta mosolyogva, bár a fájdalom ott ült a szeme sarkában. – „Milyen kis kellemetlenség ez ahhoz képest, hogy a kedvenc emberemmel készíthetek emlékeket?”
HirdetésAhogy teltek az évek, rájöttem, hogy minden szavának mélyebb jelentése volt. Bátorságot tanított, a hétköznapokban rejlő csodákat, és azt, hogy a félelmeket legyőzhetjük, ha családunk támogat.
Még a tinédzserkori lázadó időszakomban is, amikor azt hittem, hogy már kinőttem a családi hagyományokból, Nagyi mindig tudta, hogyan érjen el hozzám.
„Nos” – kezdte egy este, amikor későn értem haza, az első szakításom után sírva –, „ez egy forró csokis extra mályvacukorral estének tűnik, vagy egy titkos recept szerinti süti tésztás pillanatnak?”
„Mindkettőnek!” – válaszoltam könnyeimen át.
Nagyi az élete utolsó pillanataiig tanított. Amikor az orvosok közölték a diagnózisát – agresszív hasnyálmirigyrák –, tudtam, hogy kevés időnk maradt. Minden percet mellette töltöttem a kórházban, miközben ő megőrizte humorát és optimizmusát.
„Tudod, drágám, ha előbb tudom, hogy a kórházi étel ilyen jó, már évekkel ezelőtt jöttem volna ide!” – tréfált, miközben a párnáit igazgattam.
Egyik este, a naplemente aranyló fényében, erősebben megszorította a kezem.
„Meg kell ígérned nekem valamit, Évi” – suttogta.
„Bármit” – válaszoltam, bár a szívem összeszorult.
„Egy évvel azután, hogy elmegyek, tisztítsd meg a sírkövemen lévő fényképet. Csak te. Ígérd meg.”
Egy évvel a temetése után elmentem a sírjához, ahogy ígértem. Egy kis csavarhúzóval eltávolítottam a fényképet védő keretet. Mögötte egy levél volt, az ő kézírásával:
„Drága Évike! Egy utolsó kincsvadászatot szerveztem neked. A koordináták, amelyeket találsz, elvezetnek egy helyre, ahol egy különleges titkot rejtettem el.”
A papíron szereplő számok a közeli erdő egyik régi ösvényéhez vezettek, ahol gyerekként gyakran gyűjtöttünk faleveleket.
Ott, egy görbe tetejű régi fémoszlopnál, ahová "tündérleveleket" hagytunk, megtaláltam a kincset: egy apró rézdobozt, benne egy levéllel.
„Évi, emlékszel, mit mondtam a szeretetről? Az soha nem ér véget. Csak átalakul, mint a fény a prizmán keresztül.”
Ez az utolsó üzenet mindent megváltoztatott. A könnyek között is hálás voltam, hogy nagymamám megtanított arra, hogy a szeretet az, ami összeköti a családot – vérségi kötelékektől függetlenül.
