"Fiunk tandíjára küldtünk pénzt – egy nap rájöttünk, hogy soha nem is volt beiratkozva, és egy rozoga lakókocsiban él!"
Dávid mindig is a mi büszkeségünk és a környék példaképe volt. Kiváló tanulmányi eredményei, fantasztikus sportteljesítményei és megnyerő személyisége miatt minden szülő hozzá hasonló gyereket kívánt magának. Mi, mint szerető szülők, mindent megtettünk, hogy támogassuk az álmait, beleértve azt is, hogy tandíját és megélhetését biztosítottuk egy rangos egyetem menedzsment szakán – legalábbis így gondoltuk.
Egy nap azonban minden megváltozott. Egy üzleti út alkalmával a közelébe kerültem annak az egyetemnek, ahol Dávid tanult, és úgy döntöttem, hogy meglepem őt. Csakhogy amikor az egyetem adminisztrációs irodájában Dávid címét kértem, az ügyintéző értetlenül nézett rám, és közölte, hogy ilyen nevű hallgató nem szerepel a nyilvántartásukban. Az összes vér kifutott az arcomból.
„Ez biztosan valami tévedés!” – vágtam rá, és megkértem, hogy nézze meg újra. A nő ellenőrizte, majd újra átnézte a rendszert, de ugyanazt mondta: Dávid soha nem volt beiratkozva.
Amint kiléptem az irodából, a kezem remegett, és éreztem, hogy a világ kifordul a helyéről. Azonnal felhívtam Dávidot: „Szia, kisfiam! A közelben vagyok, és gondoltam, megleplek egy kávéval. Találkozzunk a kávézóban az egyetem mellett!” – mondtam, miközben próbáltam nyugodt hangot megütni.
Dávid beleegyezett, és amikor megérkeztem, olyan magabiztosan és lazán viselkedett, mint mindig. Elmesélte, hogy mennyire elfoglalt az egyetemen, és hogy a tanulmányai kiválóan haladnak. A szavai azonban üresen kongtak bennem, mert már tudtam az igazságot. A találkozó végén egy titkos lépésre szántam el magam: a fitness karkötőmet belecsúsztattam a kabátja zsebébe, amely GPS-szel volt ellátva.
Ahogy Dávid távozott, elkezdtem követni a karkötő jelét. A GPS egy elhagyatott erdős területre vezetett, ahol egy rozoga lakókocsi állt, amely épphogy összetartotta magát. Döbbenten ültem az autóban, amikor megláttam, hogy Dávid belép a lakókocsiba. Ami ezután történt, az végleg ledöbbentett: a lakókocsiból egy másik férfi lépett ki, akit azonnal felismertem – a testvéremet, Pétert.
Azonnal kiszálltam az autóból, és odamentem hozzájuk. „Dávid!” – kiáltottam, a hangom tele volt dühvel és fájdalommal. Dávid megfordult, és meglátta, hogy ott állok, az arca rémült lett.
„Anya? Mit keresel itt?” – kérdezte zavartan.
„Én mit keresek itt?! Én kérdezhetném tőled! Mi ez a hely? És miért vagy itt Péterrel? Mi történt az egyetemmel? És mi történt a pénzzel, amit küldtünk?” – szinte üvöltöttem, miközben a könnyeim feltörtek.
Dávid próbált magyarázkodni, de a szavai nem tudtak meggyőzni. Bevallotta, hogy soha nem iratkozott be az egyetemre, és az összes pénzt, amit küldtünk, Péterrel együtt használták fel egy „állatklinikai álomprojekt” finanszírozására.
A dühtől és a csalódottságtól alig tudtam megszólalni. „Te elpazaroltad az összes nehezen megkeresett pénzünket, hogy egy régi lakókocsiban tengesd magad, és támogasd a nagybátyád őrült ötletét?!”
„Nem őrültség, anya!” – vágott vissza Dávid, most már határozottabb hangon. „Ez az álmom. Egész életemben állatokkal akartam dolgozni, és te és apa soha nem vettétek ezt komolyan. Péter segített nekem megvalósítani ezt a vágyamat.”
Ezek a szavak tőrként hatoltak a szívembe. Hónapokig nem beszéltem Dáviddal, de nem tudtam elengedni az emléket. Aztán egy nap egy levelet kaptam, amelyben egy ismeretlen ember azt írta, hogy Dávid megmentette a kutyáját, és milyen hálás ezért. Egyre több hasonló levél érkezett, és lassan kezdtem megérteni: Dávid tényleg valami különlegeset épített.
Amikor végre elmentem meglátogatni őt a klinikáján, könnyek szöktek a szemembe, ahogy láttam, mennyire boldog és mennyire szeretik őt az emberek. A fiam álmát valóra váltotta, és rájöttem, hogy talán tévedtem, amikor nem vettem komolyan az álmait. Most már büszke vagyok rá, és tudom, hogy megtalálta az útját.
