Éva erősen szorította a kormányt, annyira, hogy az ujjai elfehéredtek.A fűtés a maximumon zúgott, mégis csontig hatolt a hideg a régi kocsiban.A műszerfal hőmérője -15 fokot mutatott.
Az országút kihalt volt, mintha maga a világ is befagyott volna a hó alá.A szél süvített a fák között, letépve néha egy-egy hóval teli ágat.Éva sóhajtott. Csak érjek már haza, gondolta.
Ám ekkor, egy kanyar után, valami sötét mozgott a fák között.Összerezzent, majd lassított. A fényszórók fényében kirajzolódott a kép:egy német juhászkutya, kikötve egy fához, mozdulatlanul, hóval borítva.
A szíve egy pillanatra megállt.Ráfékezett, a kocsi csúszott pár métert, majd megállt.Éva kiugrott, kabátját összehúzva a viharos szélben.
– Hé, kicsikém... – suttogta, miközben odarohant.
A kutya nem mozdult. A jégkristályok beborították a bundáját.A kötelék a nyakán úgy fagyott rá, mint egy vaskos bilincs.Éva térdre esett mellé, a nadrágja azonnal átázott a hótól.
– Jól vagy? Hallasz engem? – kérdezte, remegve a hidegtől és a félelemtől.
Finoman megérintette a kutya oldalát. Alig érezhetően mozdult a bordák alatt valami.Élt. Alig, de élt.
Éva zihált a megkönnyebbüléstől. Nem volt idő gondolkodni.Próbálta meglazítani a kötelet, de az fagyottan szorította a fát.Kulcscsomóját kapta elő, próbálta vele átvágni a zsinórt, de a fém szinte eltört a hidegtől.
– Tarts ki, kérlek... – könyörgött.
A kezei csupa vér voltak a jégtől, a kötélből kiálló szálaktól.A kutya halk nyögést hallatott, a feje alig emelkedett meg.
Akkor Évának eszébe jutott valami.A kocsiban van egy kis fűrész, amit az apjától kapott régen.Felugrott, a bokája majdnem kiment a jeges talajon.
– Maradj itt! Egy perc, és visszajövök!
A kocsihoz rohant, szinte lebegve a havon.Benyúlt az ülés alá, előkaparta a rozsdás fűrészt.
Visszatérve térdre zuhant a kutya mellett.Nekiállt fűrészelni a kötelet, a keze remegett, a könnyei ráfagytak az arcára.A kötelék makacsul tartotta magát, mintha maga az ördög kötötte volna oda.
A kutya közben nem adott fel semmit: szinte érezni lehetett az akaratát, hogy élni akar.Éva nyögve fűrészelte tovább a kötelet.
Végre, egy recsegő hang – a kötél engedett.
Éva hátratántorodott, a kutya pedig oldalra rogyott a hóba.A lány azonnal odaugrott, kabátját lerántotta, ráterítette az alig élő testre.
– Ne add fel! Ne most! – zokogta.
A kutya szeme félig nyitva volt, de nem fókuszált.
Éva felkapta őt, meglepődve, milyen könnyű.A bundája átázott, és annyira sovány volt, hogy alig volt mit megfogni rajta.
Visszarohant a kocsiba.Kinyitotta az anyósülést, óvatosan fektette be a kutyát.Majd beugrott a volán mögé, és elindította a motort.
– Bírnod kell! – suttogta, miközben a fűtést maximálisra kapcsolta.
A kocsi nyikorgó gumikkal csúszott az üres úton.Éva egyre csak a kutyát nézte a szemével, fél szemmel az utat, fél szemmel Rockyt.Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt.
– Ne hunyd le a szemed, Rocky! – kérlelte. – Csak még egy kicsit tarts ki!
Rocky feje oldalra billent. Éva ökölbe szorította a kezét a kormányon.Már látta a kis falusi állatorvosi rendelő halvány fényét a távolban.
A kocsi hirtelen megrándult.Éva káromkodott egyet – a hó alatt jég volt, a kerekek megpördültek.
– Ne szórakozz velem, öregem! – kiáltotta a kocsinak, majd satufékkel próbált kormányozni.
A kocsi valahogy mégis odakúszott az épület elé.
Éva kiugrott, kinyitotta az anyósülést, és a kabátba bugyolált kutyával berontott a rendelőbe.
A csengő recsegett az ajtó felett.A pult mögött egy ősz hajú, kövérkés állatorvos, Dr. Takács Béla nézett fel meglepetten.
– Azonnal segítsen! – lihegte Éva. – Megfagyott! Épphogy él!
Dr. Takács egy szót sem szólt.Villámgyorsan kijött a pult mögül, intett:
– Ide! Tedd ide az asztalra!
Éva letette Rockyt a fémasztalra.A doktor azonnal vizsgálni kezdte: sztetoszkóp, injekciók, hőlámpa – minden előkerült.
Közben Éva idegesen toporgott, mintha szöges bakancsban táncolna.A kezei még mindig remegtek.
– Hogy találtad? – kérdezte Dr. Takács, miközben infúziót kötött be a kutyának.
– Egy fához kötve, az országút mellett. Teljesen lefagyva. – felelte Éva, és a hangja elcsuklott.
A doktor felsóhajtott.
– Ez embertelenség... Ez egyszerűen... – megrázta a fejét. – De jókor jöttél. Ha még tíz percet késel, már nem tudnánk mit tenni.
Éva könnyeit törölgette a kabátujjával.
Rocky közben halkan nyöszörgött. A kis hang majdnem eltörte Éva szívét.
– Fog élni? – kérdezte, olyan hangon, mint egy gyerek, aki a karácsonyi ajándékáért könyörög.
Dr. Takács bólintott.
– Esélye van. Nem ígérek csodát, de mindent megteszek érte.
A kutya teste reszketett a hőlámpa alatt.A doktor egy vastag takarót hozott, betakarta vele.
– Most pihenni kell hagynunk. Felmelegíteni lassan, óvatosan.
Éva leült egy recsegő műanyag székre. Úgy érezte, mintha az egész lelke reszketne.
– Maradhatok vele? – kérdezte halkan.
Dr. Takács mosolygott egy fáradtat.
– Persze. Azt hiszem, szüksége lesz rád.
Éva az asztal mellé húzta a széket.Levette a kesztyűjét, és gyengéden megsimogatta Rocky bundáját, óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon.
– Megígérem, hogy többé nem hagy el senki... – súgta a kutyának.
HirdetésA kis terem megtelt az infúzió csepegésének monoton hangjával, a szél viharos süvítésével kint...És Éva szívverésével, amely most Rockyért dobogott.
Hosszú éjszaka vette kezdetét.
Az éjszaka lassan vánszorgott.Az infúzió csepegett.Rocky apró mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt.
Éva ott ült mellette, a kabátját a vállára húzva, mint egy kóbor bagoly, aki nem meri lehunyni a szemét, nehogy egy pillanatra is magára hagyja a világot.
Hajnal felé Dr. Takács visszajött egy bögre gőzölgő kávéval.
– Tessék, hős hölgyem – mondta félmosollyal. – Bár lehet, hogy most már te is infúzióra szorulnál.
Éva elvette a kávét, egy szánalmas kuncogással.
– Köszönöm... Inkább egy vérátömlesztést kérnék. Meg pár új idegszálat.
Mindketten nevettek egy kicsit – olyan fáradtan, ahogy csak az tud nevetni, aki már mindent elsírt.
Ekkor Rocky megrezzent.
Éva azonnal odahajolt.
A kutya szemei résnyire nyíltak. Homályosan nézett körbe, majd megpillantotta Évát.És... egy vékony, remegő csóválás suhant végig a farkán.
Éva szíve összeszorult, aztán egyenesen berobbant a mellkasában, mintha tűzijátékot gyújtottak volna benne.
– Hé, kisöreg... Hé, drága kutyus... – suttogta, és gyengéden megsimogatta a fejét.
Dr. Takács mögöttük állt, karba tett kézzel, és szélesen mosolygott.
– Hát, hölgyem – mondta –, hivatalosan is beírhatod magad a szuperhősök közé.
Éva könnyei újra kibuggyantak, de most már nem a félelemtől.
Rocky erőtlenül, de megnyalta a kezét.
– Látod? – mondta Dr. Takács. – Ő már tudja, hogy ki az új családja.
Éva felnevetett, aztán megcsóválta a fejét.
– De hiszen én csak... – A hangja elcsuklott. – Csak egy idegen vagyok.
Dr. Takács komolyan nézett rá.
– Egy kutyának nincs olyan, hogy idegen. Vagy szeretsz, vagy nem. És ő érzi, hogy szereted.
Rocky lassan, de biztosan próbált feljebb emelkedni.
Éva óvatosan tartotta a mancsát, hogy segítsen neki.
A nap első fénye beszűrődött az ablakon. A hó még mindig vastagon fedte a világot odakint, de itt, ebben a kis rendelőben, mintha egy új évszak kezdődött volna: a remény tavasza.
Dr. Takács papírokat tett Éva elé.
– Ha szeretnéd... – mondta. – Örökbefogadási papírok. Természetesen, ha te is akarod.
Éva felnevetett – most már tisztán, csilingelően.
– Mi az hogy! – ragadta meg a tollat. – Úgyis ideje volt új lakótársat találnom. A növényeim mind depressziósak voltak tőlem.
Aláírta a papírokat.Rocky közben halkan vakkantott egyet – mintha csak azt mondaná: "Ideje volt!"
Éva lehajolt, és a homlokát a kutya bundájának támasztotta.
– Mostantól mindig együtt, öreg harcos... – suttogta. – Soha többé nem leszel egyedül.
