A férjem üzleti útra ment közvetlenül karácsony előtt – szenteste azonban rájöttem, hogy hazudott, és valójában itt volt a városban
A férjem két nappal karácsony előtt egy „sürgős” üzleti útra indult. Amikor megtudtam, hogy hazudott, és valójában egy közeli hotelben van, azonnal odahajtottam. De amikor berontottam a hotelszobába, földbe gyökerezett a lábam. A rám visszanéző arc darabokra törte a szívemet, és fenekestül felforgatta az életemet.
Azt hittem, a férjem és én mindent megosztunk egymással. A legapróbb vicceket, az összes aggodalmat és minden egyes álmunkat. Ismertük egymás furcsaságait és hibáit, együtt ünnepeltük a sikereinket, és átvészeltük a nehéz időket. Legalábbis ezt hittem – egészen karácsony napjáig, amikor minden, amit igaznak véltem, egy pillanat alatt összetört.
„Karácsonykor? Komolyan?”
– Éva, beszélnünk kell – mondta Péter, miközben idegesen dobolt az ujjával a konyhapulton. – A főnököm hívott. Sürgős ügyfélprobléma akadt Bostonban.
Felnéztem a kávémból, és tanulmányozni kezdtem az arcát. Volt benne valami furcsa. Egy apró villanás… bűntudat? Idegesség?
– Karácsonykor? – kerekedtek el a szemeim.
– Tudom, tudom. Próbáltam kibújni alóla, de… – végighúzta a kezét sötét haján, egy olyan gesztus, amit mindig szerettem benne. – Az ügyfél azzal fenyegetőzik, hogy lemondja az egész szerződését.
– Még sosem kellett karácsonykor utaznod – jegyeztem meg, miközben a kávésbögrémet szorongattam, mintha az melegséget adhatna a mellkasomban terjedő hideg ellen. – Nem tudná valaki más intézni?
– Hidd el, bárcsak így lenne. – A tekintete találkozott az enyémmel, majd gyorsan elkapta a pillantását. – Kárpótollak érte, ígérem. Amint visszajövök, bepótoljuk a karácsonyt.
– Hát, a munka az munka – sóhajtottam, próbálva erőt venni magamon, de a csalódottság súlyként nehezedett rám. – Mikor indulsz?
– Ma este. Nagyon sajnálom, édesem.
Bólintottam, miközben a könnyeimmel küzdöttem. Ez lett volna az első karácsonyunk külön, mióta ismerjük egymást.
Gyanú árnyékában
Aznap este, miközben segítettem neki bepakolni a bőröndjét, emlékek kavarogtak a fejemben.
Felidéztem az esküvőnket, azt a ragyogást a szemében, amikor az oltárhoz sétáltam. Azokat a spontán hétvégi kiruccanásokat, amelyekkel meglepett. Azokat a hosszú órákat, amelyeket a tanácsadói munkájával töltött, hogy összegyűjtsük az álomházunkra valót – arra a viktoriánus stílusú házra, amelynek tornáca körbeölelte az épületet.
– Emlékszel az első közös karácsonyunkra? – kérdeztem, miközben összehajtottam az egyik pulóverét. – Amikor majdnem felgyújtottad a lakást a sült pulykával?
Felnevetett. – Hogy is felejthetném el? A tűzoltók nem voltak túl boldogok a hajnali háromkor érkező riasztás miatt.
– És tavaly, amikor megvetted azokat a borzalmasan csúnya karácsonyi pulcsikat?
– Te még a munkahelyedre is felvetted az egyiket!
– Mert fogadást kötöttünk! – dobtam hozzá egy zoknit, amit elkapott vigyorogva. – A kollégáim a mai napig emlegetik.
A mosolya halványult. – Nagyon sajnálom ezt az utat, Évi.
– Tudom – ültem le az ágy szélére. – Csak... karácsony nem lesz ugyanaz nélküled.
Leült mellém, és megfogta a kezem. – Megígéred, hogy nem bontod ki az ajándékokat, amíg vissza nem jövök?
– Esküszöm. – A vállára hajtottam a fejem. – Megígéred, hogy hívsz?
– Minden alkalommal, amikor csak tudok. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Ahogy néztem, ahogy elhajt az autójával, valami nyugtalanító érzés motoszkált bennem. De elhessegettem. Hiszen ez Péter. Az én Péterem. Az a férfi, aki levest főzött, amikor beteg voltam, aki táncolt velem az esőben. És akiben jobban bíztam, mint bárki másban a világon.
Karácsony este: Egy megrázó felfedezés
Karácsony este megérkezett, és vele együtt a hó is beborította a várost. De a ház túl csendes volt. Túl üres. Egyedül sütöttem süteményeket. Egyedül néztem karácsonyi filmeket. Egyedül csomagoltam az utolsó ajándékokat.
Este kilenc körül megcsörrent a telefonom. Péter volt az. A szívem megdobbant.
– Boldog karácsonyt, gyönyörűm! – szólalt meg, de a hangja furcsán feszülten csengett.
– Boldog karácsonyt! – mosolyodtam el. – Milyen Boston? Sikerült megoldani a problémát az ügyféllel?
– Ööö… igen. Figyelj, nem sokáig beszélhetek. Mennem kell—
A háttérben edények csörömpölését hallottam. Halk nevetést.
– Vacsorázol? Ilyenkor? Azt hittem, tárgyalásaid vannak.
– Most nem érek rá! – hirtelen élesen szólt. – Vészhelyzeti megbeszélés!
A vonal megszakadt.
A kezem remegett, ahogy a telefonomat néztem. Vészhelyzeti megbeszélés? Este kilenckor? Karácsony estéjén? Egy étteremből? Semmi értelme nem volt.
Aztán eszembe jutott az okosórám. Múlt héten Péter autójában hagytam, amikor bevásárolni mentünk. Reszkető ujjaimmal megnyitottam az alkalmazást.
A helyzetjelző ott villogott a képernyőn – és nem Bostonban volt. Péter autója egy közeli szálloda parkolójában állt, alig negyedórányira az otthonunktól.
A világ egy pillanatra megállt. Aztán minden egy örvénylő káoszban szakadt rám.
Egy hotel? A városban? Karácsony estéjén?
Szembesülés a hotelben
A gondolataim pánikszerűen cikáztak. Egy szálloda? Itt a városban? Karácsony este?
Egy pillanat alatt minden mozaikdarab a helyére kattant – az idegeskedése, a gyors távozás, az a különös hang a telefonban.
Hazudott nekem.
Az adrenalin végigszáguldott az ereimben, ahogy felkaptam a kabátomat és kocsiba pattantam. A szívem úgy kalapált, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik a mellkasomból. Az út egy ködös, síri csöndben telt, miközben a fejemben ezernyi forgatókönyv futott végig.
Vajon egy másik nővel van? Egy titkos életet él? Vagy valami egészen más történik?
De amikor befordultam a hotel parkolójába, és megláttam Péter autóját ott, a bejárattól nem messze, a gyomrom görcsbe rándult.
Tudni akarom az igazságot. Most.
Leparkoltam, kiszálltam, és egyetlen pillanatot sem habozva besiettem a hotel előcsarnokába. Karácsonyi zene szólt halkan a háttérben, a recepciós pultnál egy fiatal nő állt, aki kedves mosollyal nézett rám.
– Segíthetek?
Felkapartam a telefonom galériájából egy közös képet Péterrel – a nyári nyaralásunkon készült, mosolygósan, boldogan.
– Ez a férfi a férjem – mondtam remegő hangon. – Itt szállt meg?
A nő zavartan nézett rám. – Asszonyom, nem adhatok ki vendégeinkről információt.
A könnyek szinte égették a szememet. – Kérem… Tudnom kell. Azt mondta, Bostonban van, de a kocsija itt áll a parkolóban. Karácsony van… Nem értem, mi történik.
Láttam rajta, hogy ingadozik. Aztán nagyot sóhajtott, bepötyögött valamit a számítógépbe, majd halkan így szólt:
– 412-es szoba.
Egy kulcskártyát csúsztatott elém a pultra.
– De asszonyom… Néha a dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.
Nem tudtam, mit értett ezalatt, de már nem érdekelt. Megragadtam a kártyát és a lift felé siettem.
Az igazság pillanata
A 4. emeletre vezető út örökkévalóságnak tűnt. A szívem olyan erővel dübörgött, hogy alig hallottam bármi mást.
A folyosón végighaladva egyetlen számra koncentráltam: 412.
Amint odaértem, egyetlen pillanatot sem vesztegetve lehúztam a kulcskártyát, és feltéptem az ajtót.
Hirdetés– Péter, hogy tehetted…?!
De a mondat közepén elakadt a szavam.
Péter ott állt, de nem volt egyedül.
A szoba közepén egy kerekesszékben egy idősebb férfi ült. Őszes haj, ismerős vonások. Ismerős szemek.
Az én szemem.
Lélegezni is elfelejtettem.
– APA?! – a szó szinte suttogásként hagyta el a számat.
A férfi rám nézett, a tekintete egyszerre volt döbbent és fájdalmas.
– Évi? Az én kislányom? – szólalt meg rekedt, remegő hangon.
Nem lehet igaz.
A lábaim elgyengültek, és a küszöbön állva, könnyek homályán át bámultam rá.
Ez nem lehet. Az apám… Az az apám, akit utoljára öt éves koromban láttam? Akit anyám elvitt tőlem, akinek minden levelét elégette? Aki után egész gyerekkoromban sírtam, de sosem tudtam elérni?
A gyomromba maró fájdalom áradt szét.
– Hogy…? – a hangom elcsuklott.
Péter előrelépett, a szemében valami, amitől a szívem összeszorult – szeretet és bűntudat keveréke.
– Keresni kezdtem őt tavaly, – mondta halkan. – Miután anyukád meghalt, elmondott néhány dolgot róla. Megtaláltam néhány nyomot, és heteken át kutattam. Aztán egy közösségi médiás kapcsolaton keresztül ráakadtam.
Lassan apámra néztem, aki már sírt.
– Tudtam, hogy anyád el akar szakítani tőlem… De soha nem adtalak fel, Évi. Mindig kerestelek.
A könnyeim megállíthatatlanul folytak.
– Miért nem mondtad el nekem, Péter?!
– Meg akartalak lepni karácsonyra, – mondta, az arcán megbánás tükröződött. – Azt akartam, hogy a karácsonyi reggelin ott üljön veled. Azt akartam, hogy tökéletes legyen.
Ekkor már nem érdekelt semmi más. Csak apámhoz rohantam, és letérdeltem a kerekesszéke mellé. Ő reszkető kézzel megfogta az enyémet, és halkan, alig hallhatóan mondta:
– Annyira hiányoztál, kicsim…
Ráborultam, és úgy sírtam, ahogy még soha életemben.
A legszebb karácsonyi ajándék
Később, amikor végre képes voltam összeszedni magam, egy hotelbeli kis kanapén ültem Péter mellett, apám pedig velünk szemben, miközben szobaszervizből rendelt vacsorát ettünk.
Minden harag, minden kétség szertefoszlott.
– Emlékszel, Évi, amikor öt évesen azt mondtad, hogy egy tündér lakik a kertünkben? – kérdezte apám mosolyogva. – Napokig kis szendvicseket hagytál ki neki.
Felnevettem a könnyeken keresztül.
– Emlékszem! De… honnan tudod?
– Mert mindig ott voltam, kicsim. Csak nem tudtam elérni hozzád.
Péter megfogta a kezem, és halkan megszólalt:
– Azt hiszem, most már élvezhetjük a karácsonyt… együtt.
A szemem könnyekkel telt meg, de ezúttal a boldogságtól.
Mert rájöttem: megkaptam a legnagyobb ajándékot, amit valaha kívánhattam.
Egy családot.
Egy teljes, újra egyesült családot.
És ez volt életem legszebb karácsonya.
