Eszerint félni a közvetlenül jelentkező eseményektől, jelenségektől szoktunk. A kiváltó ok rendszerint konkrét dolog, és mi pontosan tudjuk, hogy tulajdonképpen mi váltotta ki félelmünket. Tudjuk, hogy a félelem oka egy esedékes műtét, az úttesten felénk robogó autó, a sötét utcán támadó magatartást mutató ember, egy harapós kutya.
A szorongást pedig valami közvetett (térben és időben tőlünk esetleg igen-igen távoli) dolog okozza. Szoronghatunk például a háborús veszélytől, a pusztulástól. Noha a háború tőlünk távoli földrészen van, vagy valamikor a messze múltban zajlott, s mi csak a filmkockákon látjuk, mégis szorongást kelt bennünk. Szorongást okozhat az is, ha egy régebbi félelmet kiváltó helyzetbe kerülünk, s ez emlékeztet egy olyan kellemetlenségre, mely a múltban egyszer megtörtént velünk. Lehet az is, hogy elfelejtettük a régi ijedtség okát, a valamikori félelmet kiváltó élményt. A nyoma azonban megmaradt, és hasonló helyzetben látszólag ok nélkül – szorongásunk támad. Ez a „látszólag ok nélkül” gyakori eset a szorongásnál.
Különbség tehető félelem és szorongás között olyan értelemben is, hogy a félelem oka a külvilágban található, a szorongásé pedig mibennünk. Tehát belső, gondolati, hangulati elemek a ludasok, ebből származnak a szorongások, itt vannak azok a gócok, amelyek kellemetlen érzést okozzák.
Szorongást okoz a magányosság. Lehet, hogy ez az ok nem is igazi. Mert a valóság talán kínál társakat, és a környezet nem is olyan rideg, amilyennek érzékeljük. Lehet, hogy a mi közeledési módjaink ügyetlenek, s ezért nem találunk társat.
Az ember társakat akar, ez hozzátartozik lényének harmonikus fejlődéséhez és életéhez. S ennek csak látszólag mond ellent az, hogy olykor magányra is szüksége van. Mert nem ritka. szorongást keltő ok az összezártság állapota. Amikor több generáció él egy fedél alatt, s az önálló életvitel túl sok akadályba ütközik, ha soha nem teljesül az egyedüllétre törekvő vágy – szorongást kiváltó ok ez is.
Az aktivitás megakadályozása is az okok forrása, amikor úgy érzi az ember, hogy önkifejlesztésében gátolják. Munkanélkülieknél vagy a börtönbe zárt embereknél szinte természetes, hogy ez a reális helyzet kiváltja a szorongást.
Máskor nem ennyire világos okok miatt is érezhetjük, hogy aktivitásunk elfullad. Nem találjuk azokat a munkákat és tevékenységi formákat, amelyek kedvünkre valóak, ránk szabottak. Talán ilyenkor „váltani” kellene Azaz új, más tevékenységi köröket keresni! A nyugdíjba került emberek érzik ezt; de a diákok is, mikor egy sűrű programokkal, feladatokkal teli vizsgaidőszak befejeződött. A hirtelen beköszöntő szabadsággal nem tudnak mit kezdeni, s az első időkben még szorongást okoz az aktivitás megszakadása.
Sokan vágyakoznak nagy pénznyereségre, a szerencsejáték főnyereményére. S mikor a várt szerencse beköszönt, a nyertes egyszerre szorongani kezd. Szorong az új lehetőségektől, a másféle életmódtól, az átállástól… s míg korábban azt hitte: a teljes nyugalom és az oldottság állapotába kerül majd, ha egyszer apró anyagi gondjait rendezi egy nyeremény, kiderül, ez nem is olyan egyszerű. Különösen akkor gyakori a szorongás ilyen esetekben, ha az ember szakít addigi aktív, munkás életével. Ha egyszerre feladja azt az életvitelt, munkabeosztást, napirendet, melyet korábban évekig, évtizedekig tartott.
A teljesítményért folyó küzdelem is sok szorongás forrása. Valamit elérni, egy versenyt megnyerni, a munkában, a tanulásban helytállni… mindez kisebb-nagyobb megpróbáltatás. Amikor a sportoló a versenynek nekivág, a dolgozó meg például új munkakörbe kerül, és meg akarja mutatni magának és a világnak, hogy teljesítőképes ember – mindenképp valamilyen érzelmek kísérik törekvését. Telített, felfokozott hangulattal kezd hozzá. Úgy érzi, robbanni kész energiák feszülnek benne. Csupa akarat és buzgóság, meg izgalom tüzeli . . . Vajon jó a teljesítmény szempontjából ez a felfokozottság ?
VAGY TALÁN JOBB ENNEK ELLENKEZŐJE? AMIKOR PASSZÍV, VISSZAHÚZÓDÓ?
A pszichológus kutatók megfigyelésekkel, mérésekkel vizsgálták : milyen összefüggés van a teljesítmény és az érzelmi felfokozottság között. Szinte törvényszerűen ismétlődött az a tapasztalás, hogy a nagyon nagy érzelmi telítettség, a túlságosan felhangolt érzelmek lerontják a teljesítményeket. A vártnál, a lehetségesnél alacsonyabb eredményt hoznak.
HirdetésPéldául egy sportoló kisebb versenyeken és az edzéseken már többször bebizonyította, hogy centiméterrel és stopperrel mérhető (tehát igazán tárgyilagosan ellenőrizhető) nagy eredményre képes. S elkövetkezik a nagyverseny. Valami ritka szép alkalom, amikor nagynevű ellenfelek előtt, széles körben bizonyíthatná felkészültségét és tehetségét. S kiderül, hogy a túl nagy akarat, a túlzott érzelmi viharok a teljesítmény ellen hatnak… Ami a kevesebb érzelmi telítettséggel járó kis versenyeken sikerült, ugyanazt az eredményt most, a nagy versenyen nem tudta elérni.
A SZÍNÉSZRE IS MONDJÁK NÉHA : „TÚLJÁTSZOTTA”, TÚLSÁGOSAN IS ÁTÉLTE SZEREPÉT, S EZZEL ELRONTOTT VALAMIT.
De a túltelítettséghez hasonlóan rossz az is, ha a kísérő érzelmek szintje egészen alacsony. Így a teljesítmény is alacsony lesz, vagy az egyén adottságaihoz, lehetőségeihez mérten éppen csak közepes. „Minden mindegy” közönnyel sem lehet jó teljesítményt elérni.
