“Sokszor láttam halott gyermekére ráboruló anyát, amint azt kiabálja, ordítja fájdalommal telve, hogy hol van Isten.
Ilyenkor nekünk, orvosoknak, nővéreknek egy feladatunk lehet: a szenvedőktől mély együttérzéssel át kell venni valami kis terhet ugyanúgy, ahogy egy szörnyű nehéz zsákból, ha súlyt veszünk ki, az könnyebb lesz.
Láttam egyszer egy őrjöngő anyát, akit senki nem tudott megnyugtatni. Hiába jöttünk gyógyszerrel, injekcióval, a fejlett orvostudomány eszközeivel. Semmire sem jutottunk.
Egy ott álló laikus egyszerűen átölelte, hagyta, hogy ránehezedjék. Kinyilvánította, hogy maximálisan osztozik fájdalmában. Levett a lelki súlyból. Hogyan lehet ebből a súlyból levenni, hogy minket ne nyomjon össze a sokszor átadott teher? Csak kegyelmi úton.
Ez az út pedig azt jelenti, hogy minden pillanatomban tudom, hogy a földi életem összes eseménye, benne a fogantatásom, a születésem, a házasságom, a gyermekeim születése, és a halálom a létemnek egy-egy pillanata, de nem a vége.
Ha ezt tudom, akkor ugyan félek a haláltól, mert ember vagyok, de Isten segítségével legyőzöm a félelmemet, és így már át tudok venni terheket mástól úgy, hogy az közben ne nyomjon agyon…”
Dr. Csókay András