A dolgok mozogni kezdtek a házamban – biztonsági kamerát szereltem fel, és sokkolt, amit láttam
Az életem csendes magányában telt, miután 15 éve elvesztettem a férjemet. A fiunk, Dávid már két évtizede külföldön él, így 62 évesen teljesen egyedül maradtam a családi házunkban. A mindennapok ugyanúgy teltek – vagy legalábbis úgy hittem –, mígnem furcsa dolgok kezdtek történni. Eleinte próbáltam megmagyarázni magamnak, de aztán rájöttem, hogy valami nagyon nincs rendben.
Furcsa jelek a házban
Először csak apró dolgok tűntek fel: egy váza nem ott állt, ahol hagytam, egy szék másik szobában volt, és egy régi családi fénykép került elő a konyhapulton – pedig azt évek óta nem vettem elő. Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak feledékeny vagyok, talán a kor teszi. De ahogy teltek a hetek, a furcsaságok egyre szaporodtak. A nappali bútorai rendszeresen más helyen álltak reggelente, mint este. Egyik reggel például egy étkezőszéket találtam a nappali falához támasztva.
– „Ez lehetetlen!” – motyogtam magamnak, miközben az üres házban álltam. Az elmémben kavargott a gondolat: talán megőrültem?
Hogy bizonyosságot nyerjek, fotókat készítettem minden szobáról lefekvés előtt, és reggel összehasonlítottam őket. Az eredmény megdöbbentő volt. A bútorok valóban megmozdultak – néha egész szobák között cseréltek helyet.
A paranoia felerősödik
A paranoiám egyre nőtt. Éjszakánként alig aludtam, csak hallgatóztam a sötétben. Vajon szellemek? Vagy csak a magány játszik velem? A kérdések megválaszolatlanul lebegtek a fejemben.
Egyik este elhatároztam, hogy telepítek egy biztonsági rendszert. Nem voltam ugyan jártas a technológiában, de felhívtam egy szerelőt, aki felszerelt négy kamerát: kettőt a nappaliba, egyet a konyhába, egyet a háló elé, és egyet a saját szobámba. A rendszer folyamatosan rögzített, és a felvételeket később visszanézhettem.
A döbbenetes felfedezés
Az első napokban semmi különös nem történt. A ház üresen tátongott, a macska sem bukkant fel a felvételeken. De az ötödik napon valami hátborzongató tűnt fel a képernyőn. Visszanéztem az egyik éjszaka felvételét, és hirtelen egy sötét alak jelent meg a nappaliban.
Az ismeretlen alak tetőtől talpig feketébe volt öltözve, arcát maszk takarta. Lassan, szinte nesztelenül mozgott, óvatosan kerülve a kamerák látómezejét, mintha pontosan tudta volna, hol helyezkednek el. A felvételeken látszott, ahogy átrendezi a nappali bútorait, megfog egy vázát, és áthelyezi a konyhába. Egy pillanatra megállt, és csak nézett körbe – olyan érzésem volt, mintha figyelt volna.
A gyomrom görcsbe rándult. Nem szellem volt. Valaki ténylegesen a házamban járt. Egy idegen, aki tudta, mikor vagyok otthon és mikor nem.
A rendőrség értesítése
Reszkető kezekkel nyúltam a telefonért, és tárcsáztam a rendőrséget.
– „Jó napot, Németh Júlia vagyok. Van valaki a házamban. Felvételem is van róla.” – mondtam zaklatottan.
A rendőr, akivel beszéltem, nyugodtan szólt hozzám:
– „Kérem, asszonyom, maradjon nyugodt. Azonnal küldünk egy egységet. Kérem, zárja be az ajtókat és ablakokat, és ne hagyja el a házat.”
A percek óráknak tűntek. A rendőrök végül megérkeztek, és megvizsgálták a házat. Természetesen az ismeretlen alak már eltűnt. A rendőrség megnézte a felvételeket, és megerősítették, hogy valaki hónapok óta titokban járt a házamban.
– „Valószínűleg akkor jön be, amikor ön nincs itthon. Tudja, hogy mikor megy el bevásárolni vagy orvoshoz.” – mondta az egyik rendőr.
A csapda felállítása
A rendőrök azt javasolták, hogy állítsunk csapdát. A terv az volt, hogy úgy teszek, mintha elhagynám a házat, de valójában egy kávézóban ülök majd szemben a házzal, miközben figyelem a kamerák élő adását.
Másnap reggel összecsomagoltam egy táskát, mintha hosszabb időre mennék el otthonról. Lassan kiléptem az ajtón, körülnéztem, majd sétáltam a kávézó felé. Leültem egy ablak melletti asztalhoz, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a házra. Laptopomat kinyitva figyeltem a kamerákat.
Órákig semmi nem történt. A ház üresen állt. Már kezdtem azt hinni, hogy tévedtünk, amikor hirtelen megmozdult a bejárati ajtó. Egy feketébe öltözött alak lépett be, ugyanaz, akit korábban a felvételeken láttam.
A szörnyű felismerés
HirdetésAzonnal tárcsáztam a rendőrséget.
– „Itt van! Most ment be a házamba!” – suttogtam idegesen a telefonba.
A rendőr megnyugtatott, hogy már úton vannak. Közben a képernyőt bámultam, miközben az alak a házban járt. Ezúttal azonban nemcsak a bútorokat mozgatta – fiókokat nyitogatott, iratokat vett elő, sőt még a hálószobámba is belépett.
Egy ponton láttam, ahogy a hálószobában felvesz egy régi pulóvert – azt, amit a férjemtől őriztem –, és a mellkasához szorítja. A látványtól összeszorult a szívem. Aztán a kamera felvételein zajt hallottam: a rendőrség megérkezett.
A betolakodó megpróbált elmenekülni a hátsó ajtón, de a rendőrök körbevették a házat. Néhány percnyi dulakodás után elfogták. A kamera még rögzítette, ahogy levették róla a maszkot… és akkor összeszorult a torkom.
A betolakodó nem volt más, mint a fiam, Dávid.
A szembesítés
Kirohantam a kávézóból, szinte átfutottam az utcán. A rendőrök éppen bilincselték meg Dávidot a kertben.
– „Dávid? Miért? Mit műveltél?” – kiáltottam fel zokogva.
A fiam rám nézett, szemeiben keserűség és düh csillogott.
– „Te hagytál el engem, anya! Két évtizede kizártál az életedből!” – üvöltötte.
– „De miért kellett így tenned? Miért akartál engem őrületbe kergetni?” – kérdeztem kétségbeesve.
– „Azt akartam, hogy elmenj innen! Ha őrültnek nyilvánítanak, én örökölhettem volna mindent!” – mondta ridegen.
A szavak mintha tőrként hatoltak volna belém. A rendőrök elvezették, miközben én a földre rogytam.
A fájdalmas igazság
A rendőrségen később elmondták, hogy Dávid komoly adósságokba keveredett külföldön, és ezért tért haza titokban. Arra játszott, hogy összezavarjon és végül a ház tulajdonosa lehessen.
Bár a szívem majd megszakadt, végül visszavontam a vádat ellene. De megmondtam neki:
– „Többé nem akarlak látni, Dávid. Nem vagy már a fiam.”
Ez volt életem legfájóbb döntése, de tudtam, hogy nem tehettem mást.
Azóta egyedül élek a házban, amit valaha otthonnak hívtam. Most már csak egy üres ház, tele árnyékokkal és fájdalommal.
